top of page
  • paxpacisdr

AZ ÍRÓ, AKI ÖSSZEKÖTI ERDÉLYT ÉS FELVIDÉKET

AZ ÍRÓ, AKI ÖSSZEKÖTI ERDÉLYT ÉS FELVIDÉKET

A LÁTHATATLANUL IS ERŐS KÁRPÁT-HAZAI SZELLEMI ÜVEGSZÁLAKRÓL,

MEG FÁBIÁN TIBOR KÖNYVÉRŐL






AZ ÍRÓ, AKI ÖSSZEKÖTI ERDÉLYT ÉS FELVIDÉKET

A LÁTHATATLANUL IS ERŐS KÁRPÁT-HAZAI SZELLEMI ÜVEGSZÁLAKRÓL,

MEG FÁBIÁN TIBOR KÖNYVÉRŐL


Írta Dr. Békefy Lajos Ph.D.

közíró, lelkipásztor

az MRE Doktorok Kollégiuma

korábbi Irodalmi Szekciójának elnöke


A Pece-parti Párizs, Nagyvárad szülötte FÁBIÁN TIBOR (1974-). Egyetemi tanulmányait a felvidéki Révkomárom Selye János Egyetemén, a Református Teológiai Karon végezte. 2008-ban kapott lelkészi diplomát. Előtte a váradi Ady Endre Sajtókollégiumban szerzett újságíró diplomát (2004). 1993-tól a TVSZ nagyváradi kábeltelevízió szerkesztő-riportere. 2002-2008 között a kolozsvári Agnus Rádió főszerkesztő-helyettese. Írásai erdélyi egyházi lapokban, a Magyar Nemzetben, a Tiszatájban, az Erdély.ma portálon jelennek meg. Gyülekezeti lelkipásztor. Legutóbb három nagysikerű kötete jelent meg: a "Ceausescu elvtárs, pajtás", a "Guyana szörnyei", s az "Ilyenek voltunk - erdélyi történetek". A Guyana szörnyeiről írt elemzést olvashatják lejjebb, a szerző honlapjáról megosztott blogban, élőképes illusztrációval.


Jómagam régebb óta ismerem a tiszteletes író urat. Még a váradi Harangszó felelős szerkesztője volt, amikor a Presbiter felelős szerlesztőjeként és lelkipásztorként meglátogattam a szerkesztőségben. Aztán 2010-ben Hidalmáson, Bánffyhunyadon túl, néhai Ravasz László, későbbi anyaországi református püspök szolgálati helye közelében együtt rendeztük meg a Magyar Református Presbiteri Szövetség médiakonferenciáját. Amikor pedig a MRE Doktorok Kollégiuma egykori Irodalmi Szekciójának elnökévé választottak, őt is meghívtuk a történelmi haza területén munkálkodó egyházi újságírók bemutatkozójára. Jókora idő maradt már mögöttünk, ennek ellenére egymás tevékenységét egyházi újságíróként és teológusként is becsülő tisztelettel és alkotói figyelemmel kísérjük. Gyakorta váltunk üzeneteket és cikkeink, írásaink is élő hidat alkotnak. Felvidékhez engem is többféle szellemi szál kapcsol, miként Fábián Tibort is. Amint a révkomári Teológia beindult a lelkészképzéssel, a '90-es évek második felében, Főtiszteletű Dr. Erdélyi Géza akkori püspök úr meghívott óraadóként tanítani. A szerdai konvokációs alkalmakon tartottam óráimat. Majd 2001 őszi szemeszterében ó-egyházi dogmatörténetet adtam elő. 2016 novemberében és 2017 tavaszán pedig protestáns szociáletikai sorozatot tarthattam (gazdasági, kulturális, öko-etikai témakörben, illetve a világvallások szociológiájáról, a szekularizációs tézis felülírásáról). Az egyetem kiadta könyvformátumban is az előadásokat, amelyeket Dr. Birkás Antal Ph.D. szaktanárral együtt tartottunk. Fábián Tiborral így kapcsol össze minket Erdély, Felvidék és az anyaország.


Hálásan osztom meg a gondolatébresztő remek könyv írásos gyümölcsét Kedves Olvasóinkkal, annak a levélnek a kíséretében, amit Fábián Tibor írt válaszként az alábbi miniesszére.


FÁBIÁN TIBOR levele 2023. június 08-ról:


Kedves Lajos!


Hálás szívvel olvastam kiváló, értő, elemző, ismertető munkádat. Egyértelműen benne van a mű alapos ismerete. Számos olyan reflexió, amely által jómagam is gazdagodtam, hiszen a visszajelzések, műelemzések mindig nagy fontossággal bírnak a szerző számára!


Fel is tettem az írói oldalamra, hogy minél többen lássák, olvassák (Jelen pillanatban 805 követője, olvasója van ennek az írói oldalnak, s folyamatosan bővül).


Köszönettel és szeretettel:

Tibor

--

Fábián Tibor

lelkész, újságíró

https://www.facebook.com/profile.php?id=100063048679374



KÉRDŐJELEK, FELKIÁLTÓJELEK ERDÉLYBŐL TÖPRENGÉS FÁBIÁN TIBOR KÖNYVE OLVASÁSA KÖZBEN Fábián Tibor, Guyana szörnyei – Tortoma Könyvkiadó, Barót. 2021. 208 oldal A több kötetes lelkész-író, Fábián Tibor e remeklésében az őserdei izgalmas históriákban feltett sok tucat kérdőjelnek, felkiáltójelnek sajátos többletet ad. Sőt, még a regényzáró pont, pont, pont folytatásra utaló írásjelnek is. Ezek az írásjelek messze túlmutatnak önmagukon. A konkrét helyzeten túlra. Ahol egy-egy szereplő kimondja ezeket, akár a georgetowni katolikus öregotthonban, akár az önmagában gyönyörű zöld guyanai őserdőben, amikor például az egyik főhős, a gyónást tévő Luis atya kínzócölöphöz kötözés és fejvétel előtt áll. Vagy amikor az amerikai tv társaság, az NBC munkatársaival és Roger atyával lezuhan a helikopter a quaria indiánfőnök halálos pontossággal kilőtt nyila nyomán. Élet-halál helyzetek változatos sorozatában és az emlékezés, a végső számadás csendjében fogalmazódjanak bár meg a kérdőjeles mondatok és a felkiáltójeles jajkiáltások, az írásjelek mindig önmagukon túlra mutatnak. Beteljesítve, s eljuttatva az olvasókhoz transzcendens, sőt transzparens üzeneteiket. Mert az írásjelek nem hazudnak: létjelek, sőt látleletek arról, akinek gondolatában, szájában megformálódnak. Az előre elképzelhetetlen őserdei eseményekben, a nem várt fordulatok lélegzet elállító nyüzsgésében. Nem csak egyéni sorsjeladásokként, hanem egy egész ország, meg egy ősi zöld birodalom, a sokféle indián törzs által lakott vidékek létezésmódjaként. Meg arról a nem ritkán kegyetlen ütközésről, amiben az őshonos indián kultúra védelmezi önmagát, hitvilágát, babonáit, varázslós-törzsfőnökös belső hatalmi szerkezetét és praktikáit a betolakodókkal, az erdőpusztító, szerencsevadász fehérek számukra kegyetlen civilizációjával szemben. Az őserdőkben, az Essequibo nagy folyam, s szent hegyük, a Baruma vidékén élő legkülönfélébb törzsekről küldött létjelek ezek az írásjelek. Nem misztikus, hanem reális, üzenetes jelek, a történések valóságából az általánosíthatóság logikájával kiemelve, és a félelem, a bizonytalanság, a rettegés társadalmi szövetébe csöpögtetve, már szimbolikus horror hordozóvá egyetemesítve. E látlelet írásjelek az események pörgő folyásában a valóság üzenethordozói, legyen szó a békésebb mandukákról, sicátokról, fehér indiánokról. Vagy a vérszomjas carabiákról, az átkozott dramurákról, akik bogyófőzetük, a navarcon hatására, akár machet, bozótvágó kés nélkül is gyilkoló gépekké változnak. Szörnyek földjévé téve a gyönyörűséges zöld őserdőt, amit a Mindenható jókedvében alkotott. A látlelet írásjelek már elhelyezésükkel is szólnak a részben városlakó létre, favelákba kényszerített lukumbákról, akiknek népesebb része a Kígyó-szigeten még békésen él, s a keresztyén tanításra, misszióra bámulatos nyitottsággal, gyermekeiken keresztül örvendezve válaszol. Akár a vérszomjas quariakról, a régi és gazdag raunda törzs leszármazottairól, s a velük szomszédos csumporákról. Jól érzékeli az olvasó, e nagyszerű látlelet-regény sok mozzanatában emelhető át más, akár európai, akár közép-európai, netán afrikai kontextusba is. Hiszen miként az őserdőben, a pusztuló erdők Európájában, s a pusztító félkatonai afrikai szervezetek terrorjában is fellelhetők az ősgyökeres kulturális és etnikai, vallási hagyományok, meg a modernség, a vágtató technikai civilizáció, a másfajta életmód csoportérdekektől, profitéhségtől hajszolt ádáz küzdelmei. A még meg nem szelídített struggle for life nagyon is brutális megnyilvánulásai. S mindebben a keresztyén értékek, értékrend tisztavízű, hajszálérrendszerében közöttünk és bennünk még csordogáló éltető jelenléte, ám sokfele kiszáradással fenyegető feszültsége, olykor alig kibékíthető konfliktusokkal. A szerzőnek sikerült olyan reál-szimbolikus kérdés- és felkiáltó jelrendszert alkotnia, ami szembesítésre készteti, sőt kényszeríti az olvasót önmaga belső világlátásával, környezete sündisznóállású vélemény-, és torz ítélethalmazaival, Erdélyben és Magyarhonban, s ahol csak kézbe veszik, és értelmezik a könyv többemeletes üzeneteit. Az írásjelek transzparenciája, átláthatósága és a mindig önmagán is TÚL-mutató jelentéstartalom a cselekményszövés fordulatosságával, izgalmaival állandóan megtornáztatja a könyvet lapozgató elméjét, mégpedig a konkrét esetektől az egyetemes és általános érvényesség felé tartó mozgásával. El odáig, hogy bizony felvet bőrszíntől, törzsi vagy nemzeti, nemzetközi hovatartozástól függetlenül működő, elgondolkodtató negatív trendeket, világjelenségeket is. Ezeket a szerző a „Rutacca” kifejezéssel emeli be a történetszövésbe. A Rutacca-létmód rettenetes és valóságos, személyes megjelenítője a gonosznak, homlokán az őslázító kígyó rajzolatával, egyéni létében is szinte kipusztíthatatlanul. Mindenkit cinikusan és vérfagyasztóan kiröhögő, beteg nővel jelenítve meg a regényben, aki a megszemélyesített gonosz. A gonosz. Az emberszörny, élőhalott Rutacca valójában nem ember, nem indián. Hanem az emberiséget kísérő, kísértő negatívum, a sötétség ősprincípiuma. Ezt vágja oda a vele küzdő Roger atyának a végleszámolás halálos vergődésében: „Ölj csak meg! Az emberszörnyektől úgysem menekülsz. Magaddal viszed a halált, akárhová mész!” (207). Személyfölötti, személyalatti és a mindenkori emberek személyiségébe férkőző szörnyű hordaléka és tehertétele ő az emberlétnek, az első emberpár esete óta. Vele folyamatosan küzdenie kell az egyénnek és a közösségnek, lakozzanak ezek Guyana líraian ezerdallamú, madárdalos őserdeiben, a zöld és a kék fantasztikus szépségjátékában, s a benne rejtőzködő átokföldön, a földi pokolban vagy bárhol a világon. Ezért fogalmaz így a regény két részét, a Gyónás 19 alfejezetét és az Új misszió 14 fejezetnyi cselekményszövését összekötő, farmernadrágos amerikai pap, Roger atya a kumakai katonai repülőtér betonján: „Ez még nem a háború vége, mert az folytatódni fog további csatákkal a gonosz ellenében” (208).

A reál-szimbolikus horror regényben, a rettenet cselekményhömpölygésében, ami örvénylő erőként szippantja magához és tartja ébren, éberen az olvasói figyelmet, különös jellemekkel, népcsoportokkal találkozunk. Jókkal és gonoszokkal, pozitívokkal és negatívokkal. Közöttük egy-egy jótékony indián vagy missziós atyával. Különösen is a Gyónás részben érzékelhető a szerző lelkészi habitusának jelenléte, Luis Ferguson atya gyónásra eltökélt történetében, meg Rogernek, a fiatal amerikai misszionáriusnak a szolgálati helykeresésében, küldetés értelmezésében. Luis atya 50 éve hord magában egy bűnt (26), aminek megvallása nélkül meghalni sem tud. Hosszú és az utolsó földi napjaiban elmondott története igencsak színes, szövevényes. A 113. oldalon tudjuk meg, hogy az őt kivégezni akaró carabia indiánok egyikét élet-halál helyzetben megölve, Rucanda fiatal dramura indián testvérét védelmezve, jut el a bűnig: „Uramisten! Embert öltem! Hova süllyedtem!”. Azt a Rucandat védelmezte, aki apja révén került ismeretségbe Vito atyával, aki évtizedekkel Luis előtt ment az őserdőbe, hogy keresztény hitre térítse a fehér embertől visszahúzódó indián törzseket. Apja fiára hagyta a misszionárius tiszteletét, és azt a Vito atya kivégzése során vérrel festett keresztet, amit karóba húzott feje alatt, a sárban talált meg. Rucanda apja példáját követve, bizonyította: „Létezhetett igaz, őszinte barátság egy dramura harcos és egy fehér ember között” (70). Lám, Vito atya missziós magvetése évtizedekkel később is gyümölcsöt hozott, még az utódokban is (71). Missziói célja, ami egyformán jelen volt a három pap – Vito, Luis és Roger több generációs – kockázatvállaló eltökéltségében, egyszerűen ez volt: „Minden erőmmel próbáltam elvetni a szívükben a hit magvait, megismertetni velük a Megváltó szeretetét” (28). A Gyónás végén megtudjuk, hogy Luis atya az életmentő futás, menekülés lélekszaggató és fizikai erőt felégető pillanataiban maradék erejével Rucandat a folyópart mellett temette el. „Néhány ágból keresztet fabrikáltam. A dramurának, aki szerette a keresztyének Istenét” (117). Az Új misszió című részben is találunk rokonszenves bennszülöttet, Masirut. A Kígyó szigeten, majd hírvivőként a városban is védelmezte, vezette a forgatócsoportot, hogy élve hazajussanak. A helikopteres mentőket ő irányította a menekülők – Liz, Roger – nyomára, akik a rohamosan mutálódó világpusztító (Covid, illetve a „sötétben lapuló gonoszság") vírus elől menekültek. Abban a gépben ült, ami felrobbant az ősrengeteg fölött. Ő volt az is, aki békésebb törzsük, a lukumbák Kígyó-szigetén tolmácsolta az akkor még teljes létszámú amerikai forgatócsoportnak a „lukumba testámentumot”. Ezt egy vénséges, ráncoktól barázdált arcú indián asszony hagyta rájuk: „Férfiak! Ne essetek abba a hibába, amibe mi, hogy 4 napot és 4 éjszakát vártunk abban a hitben, hogy a gonosz elvonul. Nem fog elmenni. És a végén mi is elmegyünk. Férfiak! Halljátok hangomat! Menjetek el erről a helyről, mert ahová az emberszörnyek beteszik a lábukat, az a hely átkozott lesz, és ők még nem térnek vissza a föld alá. Keressetek új hazát, ha élni akartok. Ha azt akarjátok, hogy a gyermekeitek felnőjenek!” (171).

Valóban ez lenne a megoldás? A menekülés a gonosz elől? De hova? Hol nincs jelen, akár megelőzve indiánt és fehér embert? Guyanaban vagy Európában, s a világ bármely részén?! Mi hát a megoldás? A bizonytalanság, a lét-nemlét határán billegő földi sorsélmények, őserdei mélykultúra és a fehér ember technikai civilizációs nyomása-ellennyomása közben? Amikor Roger atya a vesztegzár és a megsemmisítés alá vett kumakai reptéren katonai dzsipjében menekül a rutacca (fel)támadás elől, a szerző ezt így kommentálja: A remény, a túlélés és az újrakezdés fényei tűntek fel a nem távoli város körvonalaiban. De ebbe a derengő fénybe is beleírta a félelemkeltő, a bizonytalanság gyártó horrorhatalom a felségjelét, a regény utolsó mondatában: „Mintha egy hosszú, kivilágított csúszómászó igyekezne némán, csendben úti célja felé…" (208) Kérdőjelek és felkiáltójelek után a történtek (?) folytatását érzékeltető három ponttal tartva nyitva a lezáratlan históriát...

Elemző jegyzeteimet kilenc oldalán próbáltam meg átlátható keretbe foglalni Fábián Tibor (1974- Nagyvárad) sorai nyomán. Az ő erdélyi lelkészi és irodalmi emlékeinek, kor-, és kortársi emlék- és emlékezet lenyomatainak őserdő rengetegű élményvilágát, ami feldereng a Guyana szörnyei minden mondatában. A könyv sokrétegű üzenetáradatát szűkítené annak sorra vétele, nevesítése, lokalizációja, mi lehet az, ami összeköti másik két kötetével ezt. A Ceauşescu elvtárs, pajtás (2021) és az Ilyenek voltunk – erdélyi történetek (2022) valóságvilága ugyanis nem ritkán meghaladja a fantáziát. Olykor a józan észt is. Az alkotói tágasságot, az őserdőkön és az erdélyi Kárpátokon innen és túl, a messzeségben is érvényesülő egyetemes üzeneteket csak csonkítaná a behelyettesítés. Ezt végezze el ki-ki a maga vérmérséklete és tapasztalati emlékvilága prizmáján át. Jegyzeteimben több rovatot töltöttem meg idézetekkel. A kérdőjelek, a felkiáltójelek sokaságával, az indián törzsek, a földrajzi helyek felsorolásával és jellemzésével. A jellemek elemzésével, sajátos indián fogalmak, szavak értelmezésével. Különleges megfogalmazásokkal, szociológiai, generációk közötti élményolvasatokkal. Furcsa, eredeti fordulatokkal, teológiai szentenciákkal. A Guyana-szindróma elemeivel (félelem, bizonytalanság, erdő-, és ember, ősi kultúra irtása, mindenki mindenki elleni küzdelem, a képlékenység, az egérlyukban élés, a gyökértelenítés, az erőszakos városba telepítés történetmagjaival). Szerepel még a szerzői öko-líra prózai leírása a zöld csoda-országról. Az álmok szerepéről. És az imák! Bővebb könyvbemutatásban élni is fogok a kijegyzetelt tartalmakkal. Meggyőződésem, sokan, sokféleképpen gazdagodhatunk a közelmúlt és napjaink szörnyeit bemutató kor- és humán környezetismereti horror regényből. Végezetre néhány személyes szó. A szerző így dedikálta nekem küldött kötetét: „Mindenben ott a teológia. Ebben a világvégi történetben is”. Igaza van. Mindenben ott a teológia, a jóság-szépség-igazság mennyei tudománya, a Biblia koordinátarendszere. Ennek zsebpéldányát Roger atya magával vitte mellényzsebében a sodró folyóba és a Kígyó-sziget vidám és éneklős kedvű kis indiánjai közé. Mert a Biblia a gonoszság-rútság-hazugság, (s a rutaccák) ön- és történelem ismereti kézikönyve is. És még sokkal több, az öröm és az üdvösség, a boldogság evangéliuma. Valóban, mindenben ott a teológia – de nem minden a teológia! A mindenhez hozzátartozik a vox divina-ba foglalt vox humana (isteni hangban, Szóban foganó emberi hang, emberséges szó, Bibliában gyökerező gyógyító beszéd). Fábián Tibor mindkettőből juttat az olvasóknak. Nagyon köszönjük! Mert ahogyan Luis atya fogalmazott vagy hatvan-hetven évvel ezelőtt: „Az egyetlen tulajdonom, amit erre a világra hagyhatok, az a történetem”…

Dr. Békefy Lajos Ph.D. lelkész-közíró, A MRE Doktorok Kollégiuma volt Irodalmi Szekciójának elnöke



1 view0 comments

Comments


bottom of page