top of page
  • paxpacisdr

Feuilleton 2023 húsvétján EURÓPAI LOVE STORY A „HÁBORÚS BÉKEIDŐKBŐL”

Feuilleton 2023 húsvétján EURÓPAI LOVE STORY A „HÁBORÚS BÉKEIDŐKBŐL”





EURÓPAI LOVE STORY A „HÁBORÚS BÉKEIDŐKBŐL”

ÁLL-E MÉG A SZOBOR, ÉL-E MÉG LUIGI ÉS MOKRYNA?

2013. nyarán bronzszobrot avattak Kijevben. Nagyon európai szerelem történetét öleli szemünk elénk a férfi-női alak. Bronzba örökítődve. Szerelmük több mint fél évszázadon ível át határokat és túlmutat a politikán. De vajon találkoznak-e még a főszereplők? És áll-e még a szobor Kijevben? Felemelő érzelmek, könnyek, mosolyok és ölelések pillanata volt az 2004-ben, amikor az olasz Luigi Peduto és az ukrán Mokryna Jurzuk újra találkozott az orosz televízióban. Több mint fél évszázad telt el azóta, hogy 1943-ban először meglátták egymást Ausztriában a Sankt Pölten-i kényszer munkatáborban. Luigi, a kettejük közül az érzelmesebb, hiszen ő olasz, a mellére öleli Mokrynát vagy Máriát, ahogy ő hívja, és sírva, becézgető szavakkal árasztja el. Újra és újra elismétli neki, hogy ő az "ő Luigija". Mária csöndben marad, és úgy tűnik, aláveti magát a férfi ölelésének, de nem tűnik nagyon meghatottnak. Az újra találkozás különös pillanatát fémből örökítették meg Kijevben, és kis turisztikai attrakcióvá is vált. A szerelmesek és a látogatók állítólag megérintik a szobrot abban a reményben, hogy a pár maradandó boldogságából valamicske rájuk is átszálljon. A történet szerint, amelyet 2004 óta az orosz és az ukrán televízió, valamint a fél világ médiája is felkapott egy időre, a két főszereplő meglátogatta egymást szülővárosaikban. Az élmény furcsa volt és nagyon érzelem dús mindkettőjük számára. Mária a tévében felidézte, hogy amikor Olaszországban járt, minden kicsinek tűnt az ukrán méretekhez képest: a fák, az ételek, az emberek és az autók. Megmaradt benne, hogy Luigi nem tud parmezán nélkül élni, és miután megkóstolta az ukrán ételeket, hamar magához ragadta a főzést. Tészták uralták az asztalt és bor. Luigi nem szerette a vodkázást, ami nem talált nagy tetszésre Máriánál. Az sem volt egészen ínyére, hogy megpróbált segíteni neki a kertben, ahol kis híján elpusztította szeretett málnabokrait. Ezt látva Mária hitetlenkedve dohogott: "Mit ügyetlenkedsz?". Luigi öleléssel válaszolt, amire mindketten megnyugodtak. A magas, jóképű olasz. Amikor megkérik, hogy fordítsa vissza az éveket, és írja le, hogyan kezdődött szerelmi kapcsolatuk, Mokryna/Mária kissé érzelmessé válik. – A táborban, 1944-ben megkértek, hogy segítsek egy magas, jóképű olasz betonozónak az új laktanya építésénél. Nem tudtam olaszul, így csak mosolyogni, nevetni és huncutkodni tudtunk egymással, de hamar kialakult a kapcsolatunk. És gondoskodtunk arról, hogy amikor csak lehetséges, együtt lehessünk. Az ausztriai Sankt Pölten táborba mindketten nagyon különböző útvonalon jutottunk. Én kényszermunkásként, Luigi pedig hadifogolyként. A horvátországi Splitben tartotta a frontvonalat a Guardia di Finanza (a militarizált adórendőrség) ezredével, amikor 1943 szeptemberében Olaszország, amelyet már Szicílián keresztül megszálltak a szövetségesek, fegyverszünetet kért. Fegyvereiket feladva Luigi ezredét a németek bekerítették, és gyalogosan kellett Budapestre vonulniuk. Innen vonatokra rakták őket, s elszállították olyan táborba, ahol a német és osztrák iparnak dolgoztak. Luigit, aki szabó volt, az ausztriai hadifogolytáborba vitték. Egy nap észrevettem egy fiatal nőt. Volt ott három ukrán nő, meg mi, olaszok. Vasdarabbal és kalapáccsal görbe szögeket egyengettek, egész nap csak verték a szögeket - emlékezik Luigi. Reggel 15 percre abbahagyták, hogy megreggelizhessünk. Hoztak egy nagy bográcsot, nevesincs levessel. Kis kenyér is járt hozzá. Aztán egy nap, ebben a szünetben, észrevettem egy fiatal nőt, lehetett vagy 23-24 éves. Két évet voltam Horvátországban, ott elsajátítottam néhány nyelvet. Szláv, szláv, horvát. Csaknem egy, nem? Nem túlságosan különbözik az orosztól. Mondhatnék neki néhány szót – gondoltam. Amikor meghallottam, hogy Mokrynának gyermeke van, megpróbáltam segíteni neki, és plusz élelmet hoztam, amit azért kaptam, mert különböző tárgyakat varrtam fogolytársaimnak. A szerelem csak lassan bontakozott ki – aztán jött a vasfüggöny. Nem szerelem volt első látásra - emlékszik vissza Luigi. Ő valahogyan nagyon menő volt, csak lassan állt szóba velem. De amiért beleszerettem, az a kislánya volt. Ez nagyon megszorongatta a szívemet. Sokat szenvedtem már az életben – anyám meghalt, amikor kicsi voltam, és nekem kellett gondoskodnom a bátyáimról. Így igencsak együtt éreztem Máriával és gyermekével. Csak néhány szót tanultak meg egymás nyelvéből, de a kötelékük erősnek tűnt. Szavakon túl, sőt azok nélkül is nagyon érezték egymást. És évtizedek múltával sem felejtették el egymást, pedig el kellett szakadniuk. Parancsra hazaküldték őket saját országukba. Máriát nem lehetett elérni a vasfüggöny mögött. Időközben megházasodtak. Gyermekeik, unokáik születtek. Luigi Mária fényképét mindig magánál tartotta. "Nem felejtettem el. Itt van. Mindig velem van. Nekem is van egy tincse a hajamból, neki is az enyémből”. Felejteni nem lehet. 2004-ben a Jóisten közbeszólt. Orosz tévéműsor formájában. Luigi, aki mostanra özvegy, megkért egy ukrán nőt Nápoly melletti városában, hogy segítsen neki levelet írni az elveszett szerelmek újra megtalálását segítő műsornak, abban a reményben, hogy az általa megőrzött fotókkal és egyéb nyomokkal megtalálhatja Máriáját. "Júniusban írtuk meg a levelet" emlékszik vissza Luigi. Majd "vártunk, és vártunk és vártunk. Teltek a hónapok. Június, július, augusztus, szeptember. Aztán október 11-én, ami történetesen a születésnapom volt, megcsörrent a telefon. Megkérdezték, hogy én vagyok-e Luigi Peduto. Igen, én vagyok az…”. És akkor Moszkva. A műsor producerei elmondták, hogy Luigit Moszkvába akarják repíteni, hogy újra találkozzék Mokrynával. "Azonnal elmentem Salernóba. Elintéztem az útlevelet. Moszkvába mentem, és a második este a TV stúdióban ott állt előttem Mária. Mindenki tapsolt, én nagyon boldog voltam. Könnyekig meghatódtam. Mária nem tűnt meghatódottnak”. A kolhozban eltöltött nehéz élet azt jelentette, hogy sokkal idősebbnek tűnt Luiginál, aki még mindig csillogó szemű idős ember, s boldogan emlékszik vissza múltja szépséges napjaira. Mokryna egy ukrán lapnak így nyilatkozott: "Amikor megláttam Luigit, egyszerűen nem hittem a szememnek. Annyira másképp nézett ki. Akkoriban magas volt és vékony, most pedig jó felépítésű. Kedves volt, és ugyanazok a kék szemek néztek rám. Mária – kiáltotta, majd megölelt és megcsókolt. Újra és újra. Az én kis kedvesemnek hívott. Aztán kihúzta a hajcsatot a hajamból, amit akkor kaptam tőle, amikor elváltunk…". Lenyűgöző volt. Az interjúk és a tévéműsorok során Luigi gyakran sírt. Nehezményezte, de le is nyűgözte, hogy maga Mokryna sohasem rendült meg. "Soha nem láttam sírni, soha. Én meg?". Az újságírók abban reménykedtek, hogy a pár végül összeházasodik. Mária reakciója különös volt, amikor megkérdezték egy lehetséges ajánlatról. "Kijött a házából, és nevetett, de nem válaszolt. Csak nevetett…". Ennek ellenére Luigi tartotta vele a kapcsolatot. Csomagokat küldött neki parmezán sajttal és egyéb dolgokkal, amelyekről úgy gondolta, hogy segíthetnek Máriának távoli falujában. Legendává formálódott a hír róluk, Mária iránti elkötelezettségéről. Kijev városa megtette a szokatlan lépést: szobrot állított a párnak szerelmi történetük emlékére. A város főépítésze így fogalmazott: reméli, hogy példájuk másokat is ösztönöz majd tartós kapcsolatok kialakítására. A szobor része a város azon törekvésének, hogy eltávolodjon kommunista múltjától, amikor csak a tábornokokat és a társadalom vezetőit tisztelték meg szobrokkal. Pedig a hétköznapi emberek történetei is lehetnek bronzra érdemesek. A szerelmesek hídjánál. A szobor közvetlenül az úgynevezett szerelmesek hídja mellett található, és vonzotta a külföldi, meg az ukrán turistákat. Sokakat megragadott Mária és Luigi története. "Amikor meghallottam ezt a történetet, könnyek szöktek a szemembe, olyan csodálatos. És vicces volt nézni, ahogy egy távoli ukrán faluban találkoznak" – mondta egy néző a műsorban. Luigi visszatérve Nápoly közeli otthonába, még a mostani háború előtti békeidőben többször elutazott Ukrajnába. Elcsodálkozva nézegette a szobrot és Mokrynát. "Amikor megtudják az emberek, hogy Luigi és Mária odamennek, sokan összejönnek ott. Olyan csodálatos, hogy felismerték a maguk történetét is a szobor ölelő közelségében. Ez egyszerűen gyönyörű. Szavakkal nem lehet leírni. Én ilyenkor úgy érzem, hogy le kell borulnom…" – fogalmazott tíz évvel ezelőtt Luigi. Vajon áll-e még a kijevi szerelmesek hídja? És az olasz Luigi, s az ukrán Mária ölelkező szobra? És ők - élnek-e még? Ércnél maradandóbban csak szeretetük története él. Őbennük – és most már kicsit bennünk is… Egy tíz év hallott német rádióadás nyomán, irodalmi naplómba lejegyzett történet feldolgozásaként írta Dr. Békefy Lajos





0 views0 comments

Comments


bottom of page