top of page
  • paxpacisdr

HOL VOLT ISTEN, HOL VOLT ALLAH?KÉRDÉSEK A KÉT LEGPUSZTÍTÓBB FÖLDRENGÉS NYOMÁN

https://felvidek.ma/2023/02/hol-volt-isten-hol-volt-allah-kerdesek-a-ket-legpusztitobb-foldrenges-nyoman/








HOL VOLT ISTEN, HOL VOLT ALLAH? KÉRDÉSEK A KÉT LEGPUSZTÍTÓBB FÖLDRENGÉS NYOMÁN 1755 LISSZABON EURÓPA-SOKK 100 000 HALOTTAL – 2023 TÖRÖK-SZÍR VILÁG-SOKK 30 000 HALOTTAL A cikk témakörei 1. KATASZTRÓFA-FILOZÓFIA EURÓPA GONDOLKODÁS TÖRTÉNETÉBEN EGY FÖLDRENGÉS NYOMÁN 2. NÉMET, FRANCIA VÁLASZKERESŐK, BIBLIAI TÖBBLETEK 3. A BIBLIAI HIT BÖLCSESSÉGE – KATASZTRÓFAFELDOZÓ HITPOTENCIÁL 4. VÉGIDŐK VÉGFÁZISÁHOZ ÉRKEZETT AZ EMBERISÉG? https://felvidek.ma/2023/02/hol-volt-isten-hol-volt-allah-kerdesek-a-ket-legpusztitobb-foldrenges-nyoman/ CIKK REFLEXIÓK


Sok millió hitben élő, hit felé forduló és talán még az Istennel hadakozók is felteszik ezt a kérdést e megrendítő katasztrófa napjaiban. Én is felettem és imáimban Jóbra gondolva erősítettem és erősítem magam és másokat is a Gondviselő üzenetére, kegyelmére. A hiterősítő imák mellett kérjük Mennyei Atyánkat, hogy a nagyhatalmak vezetőit intse arra, hogy a háborús erőforrásokat ne a testvérnépek pusztítására, hanem a károsultak megsegítésére, az anyagi és lelki rombolás újjáépítésére fordítsák. Köszönöm a hiterősítő és tisztázó írásodat. Szeretettel, N.N. Ügyvezető igazgató

Ezek az Általad fölvetett kérdések és lehetséges válaszok sokat segíthetnek fölfogni az embernek, hogy egyáltalán kik vagyunk és milyenek vagyunk. Ennél a pontnál nem írok többet, de volna mit megbeszélni alkalmasint, mert vannak más olyan jelenségek is, amelyek másféle katasztrófa felé sodorják a teremtés koronáját, Isten képmását, mégpedig sokkal nagyobb végveszedelem felé. Írom e sorokat szomorúsággal, még is vallva: Úr lesz a Jézus mindenütt, Hol csak a Napnak fénye süt! N.N. ny. egyetemi tanár, az MTA doktora Jó volt olvasni a Hol volt Isten - Hol volt Allah? című írásod. Különösen ez jelentett számomra sokat: Ez nem a beletörődés morálja, hanem a hit morálja. Nem a vesztesek minden mindegy cinizmusa, hanem a veszteségek közben is a legnagyobb kincs, a létezés Kohinoor-gyémántja, Isten jelenléte tudatában élő ember mindhalálig törhetetlen reménye és hála-attitűdje Testvéri üdvözlettel, N.N.



Hol volt Isten – hol volt Allah? Kérdések a két legpusztítóbb földrengés nyomán Katasztrófa-filozófia Európa gondolkodástörténetében egy földrengés nyomán Írta: Dr. Békefy Lajos - 2023.02.12.


A portugál birodalom fővárosában, Lisszabonban 1755. november 1-én, mindenszentek napján következett be az az egész akkori Európát megrendítő, s az európai gondolkodást is megállásra, válaszadásra kényszerítő földrengés- katasztrófa, amelyben több mint 100 ezer ember vesztette életét. Törmelék és hamu borította a szép palotákkal, a gyarmatosítók (rablott) gazdagságából felépített várost. A 30, zsúfolásig megtöltött katolikus templom tornyai ráomlottak az ünnepi misére összejött hívőkre. Az esemény borzalmas, korábban elképzelhetetlen pusztítása megrázta egész Európát, nem csak lelkileg, hanem az európai gondolkodást is. Hogy engedhette meg ezt Isten? – milliók kérdezték. Az analógia kézenfekvő. A ma már közel 30 ezer halottat követelő, s ki tudja még, a törmeléktemetőben hány ezer áldozat holtteste hever, a török és szír területeken családi veszteséggel, sérültekkel érintett mintegy 121 ezer emberből, s a rémület képkockáit szemlélő ember milliárdokból hányan tesznek fel hasonló kérdést. Hol volt Allah, hol volt Isten? Hogy lehet, hogy az évtizedekkel a lisszaboni földrengés-dráma előtt a theodizea, az isteni igazságosság kérdését filozófiai szinten végig gondoló G. W. Leibniz (1646-1716) korszakos könyvében, amit 1710-ben jelentetett meg Isten jóságáról, az emberi szabadságról és a gonosz eredetéről, ezt a világot a minden létező világok legjobbikának minősítette? Tartotta volna véleményét, ha megéli Lisszabon tragédiáját? Mert Leibniz elméleti választ adott a francia filozófusnak, Pierre Bayle-nek, aki azt állította, hogy a világban tapasztalható és triumfáló gonosz kizárja egy mindenható és jóságos Isten létezését. Leibniz az elméleti vitában Jóbra utalt, meg Pascalt is idézte, aki szerint Ábrahám, Izsák, Jákób Istene nem a filozófusok és az okoskodók Istene. Akkor és ott is jelen van, ahol a természet belső törvényeinek és katasztrófapotenciájának következtében, valamint az Isten által a teremtésben az embernek adott emberi szabadság drámai, megrendítő eseményei következtében fellépő egzisztenciális tragédiák bekövetkeznek. Nem mennyei katasztrófa-elhárítóként, hanem együtt érző Atyaként, az irgalmasság földön járó valóságaként. Hogy észrevegye és szívére emelje az út szélén heverő, agyonvert életeket, mint irgalmas Samaritánus. A katasztrófákban is Istenként, a rettenet feldolgozásában igazi katasztrófa lelkigondozóként megmutatkozó Istenként. Maga az akkori kortárs, és a lisszaboni katasztrófa nyomasztó tapasztalatával küszködő francia Voltaire egy évvel az események után filozofikus költeményt írt, melyben vergődik a „hogyan történhetett ez?” gondolatával, s így ír: Képesek-e a halandók elég mélyre hatolni Isten gondolataiban? Valójában sem igenlő, sem elutasító feleletet nem tud adni az észvallás francia szkeptikusa. Német, francia válaszkeresők, bibliai többletek Ugyanakkor a némiképpen rajongó teremtésszemlélettel fellépő F.C.Lesser német istenbölcselő műve, amit 1738-ban adott ki, még a hatalmas lisszaboni Európa dráma előtt, ezzel a címmel jelent meg: Insecto-Theologia, azaz Rovar-Theológia. Ebben a rovarok, legkisebb lénytársaink életében megfigyelhető rendben Isten, a mindenható bölcsességét, jóságát és igazságosságát szemléli. Neki is válaszul szánta Voltaire a Desaster c. versét, később pedig Kant, a protestáns filozófia csúcsa a balti-tengerparti tiszta levegő gondolatokat rendező, hűvös csendjében fogalmazta meg 1791-ben a kritikáját: minden filozófiai próbálkozás sikertelenségre van ítélve a theodizea, az isteni igazságosság kérdésében. A szabadság kockázatával megterhelt emberlét egyetlen lényegi kérdéseként a morális cselekvés értelemadó, értelmes, létesélyes, túlélés esélyes alternatíváját szögezi le. Isten istenvoltát semmiféle katasztrófa-teológiával, katasztrófa-filozófiával vagy földrengéssel sem igazolni, sem cáfolni nem lehet. A kérdések kérdése: mi, emberek, hogyan viselkedünk ilyen helyzetekben, a józan ész, és a belső erkölcsi parancs utasítására? Végül is Kant, Leibniz, Pascal, de még Lesser is közös nevezőként tekint a két ószövetségi példára. Az emberi ítélkezés tüzes kemencéjét kiállt Sadrak, Mésak, és Abéd-Negó közös bizonyságtételére: Van nekünk Istenünk, akit mi tisztelünk, ő ki tud minket szabadítani az izzó tüzes kemencéből… de ha nem tenné is, tudd meg, ó király, hogy mi a te isteneidet nem tiszteljük (Dániel 3,17-18). A bibliai hit bölcsessége – katasztrófafeloldozó hitpotenciál Ehhez járul a jóbi minta kiemelése Kantnál, aki miután egzisztenciális földrengésen ment át, szinte mindent és mindenkit elveszített, így tudott fogalmazni: Meztelenül jöttem ki anyám méhéből, meztelenül is megyek el. Az Úr adta, az Úr vette el, áldott legyen az Úr neve. Még ebben a helyzetben sem vétkezett Jób és nem követett el megbotránkoztató dolgot Isten ellen (Jób 1,21-22). Egzisztenciális és valóságos földrengések, pusztító és lélekroskasztó veszteségek közepette sem tagadta meg Istent. Hálából és sok éven át megtapasztalt előző kegyelme emlékezete nyomán nem vált lázadó istentagadóvá. Ez nem a beletörődés morálja, hanem a hit morálja. Nem a vesztesek minden mindegy cinizmusa, hanem a veszteségek közben is a legnagyobb kincs, a létezés Kohinoor-gyémántja, Isten jelenléte tudatában élő ember mindhalálig törhetetlen reménye és hála-attitűdje. Ez az a katasztrófa-értelmezés, istenbölcseleti földrengés-, és pusztulás teológia, keresztyén hitbeli szemlélet, amiről 17. századi hitvalló eleink énekeltek. Mindmáig érvényesen: Bár hegy, halmok rengenének/Miket égi kéz emelt,/S indulás a nagy égnek/Végromlásra adna jelt:/Ezt látva is el ne hidd,/Hogy ez a perc elveszít./Sion, addig meg nem dőlhetsz,/Míg oltalmad Istentől lesz! (Református énekeskönyv 394,3). Végidők végfázisához érkezett az emberiség? Végidők végfázisa? Földrengések – és amit a Biblia erről mond címmel Heinzpeter Hempelmann német szociodemográfus, teológus nemrég, még a török-szír katasztrófa előtt felettébb elgondolkodtató tanulmányt írt. Nem katasztrófa-teológiai esszét, nem is katasztrofális teológiai gondolat-agyrémet tett közzé. Harminc oldalon át részletesen elemzi a földrengések természettanát, szeizmológiai jellegzetességeit. Majd azt, hogyan helyezték el az ókortól napjainkig a gondolkodók, a bölcselők ezt a jelenséget az emberi lét fenoménjei, jelenségei közé. Aztán rátér arra, hogy a földrengéseknek nagy vallási és egzisztenciális jelentőségük van az egész emberiség tekintetében. Aztán a bibliai megállapításokat veszi sora, majd a bibliai próféciák világtörténelmi szerepére irányítja a figyelmet. Végül 14 pontban summázza a tanulságokat. Egészen visszanyúlt az emberiség talán leghatalmasabb földrengéséig, a mintegy 830 000 áldozatot követelő 1556. évi kínai katasztrófáig. Az izgalmas és tanulmányozásra méltó esszéből néhány fontos megállapítás. Isten jelenléte nem zárható ki a legnagyobb katasztrófából, nem megelőző riasztása a fontos. A földrengés Istenhez terelő természeti eszköz. Arra is utal, hogy az emberiség egy része, egy adott terület népessége morális válságban van. De lehet olyan katasztrófa, amellyel Isten eltöröl valamit a régiből, életmódból, gondolkodásból, hogy helyet készítsen az újnak. Figyelmeztetés is, mégpedig arra, hogy a világ elmúlása valóban megrendítő végföldrengés lesz. A történelem omega-pontja nem valami rózsaszínű vagy mesterséges intelligenciás csodavilág lesz, hanem kozmikus és planetáris jövőrengés a szó teljes és nem is sejtett értelmében. Erre lélekben minden generációnak készülnie kell, mert az órát és a napot még Jézus sem tudja, egyedül az Atya. Az idő nincs birtokunkban, de a készenlét lehetősége igen. A földrengések „apokaliptikus kódok”, melyek segítségével egykoron a Bibliában, napjainkban a valóságban Isten emlékeztet arra, hogy egyszer mindennek vége lesz. Végleg és visszavonhatatlanul. Addig pedig az éber várakozás, a készülés Isten elé, a pozitív cselekvés, a megtartás reménységének táplálása, s a közbevetett katasztrófák egzisztenciális alarmjának, riasztásának komolyan vétele mind-mind innovatív lehetőségünk. A földrengések egykor és ma nem konkrét istenítéletet jelentenek, de kegyelmi jeladást arról, hogy a gonosz világméretekben eluralkodott és ezért az egész emberi közérzet és állapot megingott. A bibliai apokaliptika, végidőszemlélet összefüggést lát a természeti katasztrófák és a lelki történések között, a látható és láthatatlan valóság között. Prófétai szemlélet szerint az egyre gyakoribb és erősebb katasztrófák a világrend kollapszusára utalhatnak. A világ látható alakja elmúlik – görög szöveg szerint: e világ sémája elmúlik (1Kor 7,31). A sémák, sablonok, az ideig valók, a divatok. A bibliai remény nem használja fel, legkevésbé sem használja ki az események drámája által okozott aggódást, félelmet, szorongást. Nem tekinti a misszió eszközének az eseményeket, sokkal inkább ezek bekövetkeztekor a vigasztalás szolgálatában áll. Soha nem feledve egyetlen pillanatra sem, hogy a józan hit meggyőződése: új eget és új földet várunk. Ezért a katasztrófa sújtotta, besokkolt, traumatizált tízezrek, százezrek helyett és nevében keresztyén szabadságunk, sőt kötelességünk kimondani: Jövel, Uram, Jézus! Hogy semmi ne legyen többé átok alatt és az éjszaka elmúljék mindörökké (Jelenések 22,20; 22,3.5.). (Dr. Békefy Lajos/Felvidék.ma)



HOL VOLT ISTEN? HOL VOLT ALLAH?

KÉRDÉSEK A KÉT LEGPUSZTÍTÓBB FÖLDRENGÉS

NYOMÁN

1755 LISSZABON EURÓPA-SOKK 100 000 HALOTTAL –

2023 TÖRÖK-SZÍR VILÁG-SOKK 30 000 HALOTTAL


Írta Dr. Békefy Lajos

KATASZTRÓFA-FILOZÓFIA EURÓPA GONDOLKODÁS TÖRTÉNETÉBEN EGY FÖLDRENGÉS NYOMÁN


A portugál birodalom fővárosában, Lisszabonban 1755. november 1-én, Mindenszentek napján következett be az az egész akkori Európát megrendítő, s az európai gondolkodást is megállásra, válaszadásra kényszerítő földrengés katasztrófa, amelyben több, mint 100 ezer ember vesztette életét. Törmelék és hamu borította a szép palotákkal, a gyarmatosítók (rablott) gazdagságából felépített Atlanti-parti várost. A 30, zsúfolásig megtöltött katolikus templom tornyai ráomlottak az ünnepi misére összejött hívőkre. Az esemény borzalmas, korábban elképzelhetetlen pusztítása megrázta egész Európát, nem csak lelkileg, hanem az európai gondolkodást is. Hogy engedhette meg ezt Isten? – milliók kérdezték. Az analógia kézenfekvő. A ma már közel 30 ezer halottat követelő, s ki tudja még, a törmeléktemetőben hány ezer áldozat holtteste hever, a török és szír területeken családi veszteséggel, sérültekkel érintett mintegy 121 ezer emberből, s a rémület képkockáit szemlélő embermilliárdokból hányan tesznek fel hasonló kérdést. Hol volt Allah, hol volt Isten?


Hogy lehet, hogy az évtizedekkel a lisszaboni földrengésdráma előtt a theodizea, az isteni igazságosság kérdését filozófiai szinten végig gondoló G. W. Leibniz (1646-1716) korszakos könyvében, amit 1710-ben jelentetett meg Isten jóságáról, az emberi szabadságról és a gonosz eredetéről, ezt a világot a minden létező világok legjobbikának minősítette? Tartotta volna véleményét, ha megéli Lisszabon tragédiáját? Mert Leibniz elméleti választ adott a francia filozófusnak, Pierre Bayle-nek, aki azt állította, hogy a világban tapasztalható és triumfáló gonosz kizárja egy mindenható és jóságos Isten létezését. Leibniz az elméleti vitában Jóbra utalt, meg Pascalt is idézte, aki szerint Ábrahám, Izsák, Jákób Istene nem a filozófusok és az okoskodók Istene. Akkor és ott is jelen van, ahol a természet belső törvényeinek és katasztrófapotenciájának következtében, valamint az Isten által a teremtésben az embernek adott emberi szabadság drámai, megrendítő eseményei következtében fellépő egzisztenciális tragédiák bekövetkeznek. Nem mennyei katasztrófaelhárítóként, hanem együttérző Atyaként, az irgalmasság földön járó valóságaként. Hogy észrevegye és szívére emelje az út szélén heverő, agyonvert életeket, mint irgalmas Samaritánus. A katasztrófákban is Istenként, a rettenet feldolgozásában igazi katasztrófa lelkigondozóként megmutatkozó Istenként. Maga az akkori kortárs, és a lisszaboni katasztrófa nyomasztó tapasztalatával küszködő francia Voltaire egy évvel az események után filozofikus költeményt írt, melyben vergődik a „hogyan történhetett ez?” gondolatával, s így ír: Képesek-e a halandók elég mélyre hatolni Isten gondolataiban? Valójában sem igenlő, sem elutasító feleletet nem tud adni az észvallás francia szkeptikusa.


NÉMET, FRANCIA VÁLASZKERESŐK, BIBLIAI TÖBBLETEK



Ugyanakkor a némiképpen rajongó teremtésszemlélettel fellépő F.C. Lesser német istenbölcselő műve, amit 1738-ban adott ki, még a hatalmas lisszaboni Európa dráma előtt, ezzel a címmel jelent meg: Insecto-Theologia, azaz Rovar-Theológia. Ebben a rovarok, legkisebb lénytársaink életében megfigyelhető rendben Isten, a mindenható bölcsességét, jóságát és igazságosságát szemléli. Neki is válaszul szánta Voltaire a Desaster c. versét, később pedig Kant, a protestáns filozófia csúcsa a balti-tengerparti tiszta levegő gondolatokat rendező, hűvös csendjében fogalmazta meg 1791-ben a kritikáját: minden filozófiai próbálkozás sikertelenségre van ítélve a theodizea, az isteni igazságosság kérdésében. A szabadság kockázatával megterhelt emberlét egyetlen lényegi kérdéseként a morális cselekvés értelemadó, értelmes, létesélyes, túlélés esélyes alternatíváját szögezi le. Isten istenvoltát semmiféle katasztrófa-teológiával, katasztrófa-filozófiával vagy földrengéssel sem igazolni, sem cáfolni nem lehet. A kérdések kérdése: mi, emberek, hogyan viselkedünk ilyen helyzetekben, a józanész, és a belső erkölcsi parancs utasítására? Végül is Kant, Leibniz, Pascal, de még Lesser is közös nevezőként tekint a két ószövetségi példára. A z emberi ítélkezés tüzes kemencéjét kiállt Sadrak, Mésak, és Abéd-Negó közös bizonyságtételére: Van nekünk Istenünk, akit mi tisztelünk, ő ki tud minket szabadítani az izzó tüzes kemencéből…de ha nem tenné is, tudd meg, ó király, hogy mi a te isteneidet nem tiszteljük (Dániel 3,17-18).


A BIBLIAI HIT BÖLCSESSÉGE – KATASZTRÓFAFELDOZÓ HITPOTENCIÁL


Ehhez járul a jóbi minta kiemelése Kantnál, aki miután egzisztenciális földrengésen ment át, szinte mindent és mindenkit elveszített, így tudott fogalmazni: Meztelenül jöttem ki anyám méhéből, meztelenül is megyek el. Az Úr adta, az Úr vette el, áldott legyen az Úr neve. Még ebben a helyzetben sem vétkezett Jób és nem követett el megbotránkoztató dolgot Isten ellen (Jób 1,21-22). Egzisztenciális és valóságos földrengések, pusztító és lélekroskasztó veszteségek közepette sem tagadta meg Istent. Hálából és sok éven át megtapasztalt előző kegyelme emlékezete nyomán nem vált lázadó istentagadóvá. Ez nem a beletörődés morálja, hanem a hit morálja. Nem a vesztesek minden mindegy cinizmusa, hanem a veszteségek közben is a legnagyobb kincs, a létezés Kohinoor-gyémántja, Isten jelenléte tudatában élő ember mindhalálig törhetetlen reménye és hála-attitűdje. Ez az a katasztrófa-értelmezés, istenbölcseleti földrengés-, és pusztulás teológia, keresztyén hitbeli szemlélet, amiről 17. századi hitvalló eleink énekeltek. Mindmáig érvényesen: Bár hegy, halmok rengenének/Miket égi kéz emelt,/S indulás a nagy égnek/Végromlásra adna jelt:/Ezt látva is el ne hidd,/Hogy ez a perc elveszít./Sion, addig meg nem dőlhetsz,/Míg oltalmad Istentől lesz! (Református énekeskönyv 394,3).


VÉGIDŐK VÉGFÁZISÁHOZ ÉRKEZETT AZ EMBERISÉG?


Végidők végfázisa? Földrengések – és amit a Biblia erről mond címmel Heinzpeter Hempelmann német szociodemográfus, teológus nemrég, még a török-szír katasztrófa előtt felettébb elgondolkodtató tanulmányt írt. Nem katasztrófa-teológiai esszét, nem is katasztrofális teológiai gondolat-agyrémet tett közzé. Harminc oldalon át részletesen elemzi a földrengések természettanát, szeizmológiai jellegzetességeit. Majd azt, hogyan helyezték el az ókortól napjainkig a gondolkodók, a bölcselők ezt a jelenséget az emberi lét fenoménjei, jelenségei közé. Aztán rátér arra, hogy a földrengéseknek nagy vallási és egzisztenciális jelentőségük van az egész emberiség tekintetében. Aztán a bibliai megállapításokat veszi sora, majd a bibliai próféciák világtörténelmi szerepére irányítja a figyelmet. Végül 14 pontban summázza a tanulságokat. Egészen visszanyúlt az emberiség talán leghatalmasabb földrengéséig, a mintegy 830 000 áldozatot követelő 1556. évi kínai katasztrófáig. Az izgalmas és tanulmányozásra méltó esszéből néhány fontos megállapítás.

Isten jelenléte nem zárható ki a legnagyobb katasztrófából, nem megelőző riasztása a fontos. A földrengés Istenhez terelő természeti eszköz. Arra is utal, hogy az emberiség egy része, egy adott terület népessége morális válságban van. De lehet olyan katasztrófa, amellyel Isten eltöröl valamit a régiből, életmódból, gondolkodásból, hogy helyet készítsen az újnak. Figyelmeztetés is, mégpedig arra, hogy a világ elmúlása valóban megrendítő végföldrengés lesz. A történelem omega-pontja nem valami rózsaszínű vagy mesterséges intelligenciás csodavilág lesz, hanem kozmikus és planetáris jövőrengés a szó teljes és nem is sejtett értelmében. Erre lélekben minden generációnak készülnie kell, mert az órát és a napot még Jézus sem tudja, egyedül az Atya. Az idő nincs birtokunkban, de a készenlét lehetősége igen. A földrengések „apokaliptikus kódok”, melyek segítségével egykoron a Bibliában, napjainkban a valóságban Isten emlékeztet arra, hogy egyszer mindennek vége lesz. Végleg és visszavonhatatlanul. Addig pedig az éber várakozás, a készülés Isten elé, a pozitív cselekvés, a megtartás reménységének táplálása, s a közbevetett katasztrófák egzisztenciális alarmjának, riasztásának komolyan vétele mind-mind innovatív lehetőségünk. A földrengések egykor és ma nem konkrét istenítéletet jelentenek, de kegyelmi jeladást arról, hogy a gonosz világméretekben eluralkodott és ezért az egész emberi közérzet és állapot megingott. A bibliai apokaliptika, végidőszemlélet összefüggést lát a természeti katasztrófák és a lelki történések között, a látható és láthatatlan valóság között. Prófétai szemlélet szerint az egyre gyakoribb és erősebb katasztrófák a világrend kollapszusára utalhatnak. A világ látható alakja elmúlik – görög szöveg szerint: e világ sémája elmúlik (1Kor 7,31). A sémák, sablonok, az ideig valók, a divatok. A bibliai remény nem használja fel, legkevésbé sem használja ki az események drámája által okozott aggódást, félelmet, szorongást. Nem tekinti a misszió eszközének az eseményeket, sokkal inkább ezek bekövetkeztekor a vigasztalás szolgálatában áll. Soha nem feledve egyetlen pillanatra sem, hogy a józan hit meggyőződése: új eget és új földet várunk. Ezért a katasztrófa sújtotta, besokkolt, traumatizált tízezrek, százezrek helyett és nevében keresztyén szabadságunk, sőt kötelességünk kimondani: Jövel, Uram, Jézus! Hogy semmi ne legyen többé átok alatt és az éjszaka elmúljék mindörökké (Jelenések 22,20; 22,3.5.).





3 views0 comments

Comments


bottom of page