top of page
  • paxpacisdr

ISTEN NÉLKÜL NINCS MICHELANGELO, SEM SIXTUS-KÁPOLNA --- AZ ITÁLIAI MŰVÉSZKIRÁLY LELKISÉGÉRŐL




 „Engedd, hogy érezzem az/örökkévalóság levegőjét,/most, hogy már lejár időm!/Reád bízom, Uram, magamat,/ne engedd, hogy elvesszek/az örökkévalóságban!” (Búcsú az élettől).

Isten nélkül nincs Michelangelo, sem Sixtus-kápolna

Az itáliai művészkirály lelkiségéről


Írta:

 Dr. Békefy Lajos

 -

2024.02.25.

Megosztás a Facebook-on


Király van e földön bőven,de csak egy Michelangeloja van a világnak.

Pietro Aretino


A kozmikus freskókupola szédületében


Itt állok, ülök, szédelgek immáron hatodik alkalommal a hatalmas Michelangelo-mű, a sixtusi kápolna freskó-égboltja alatt. Az 540 négyzetméteres monumentális mű magával ragad, magába szippant, és visszaröppent a Biblia több ezer éves, sőt a teremtés pillanatainak évmilliókkal ezelőtti csodáihoz. A teremtés, megváltás, földi vándorlás, végidők isteni-emberi jelenetein át feledhetetlen a lenyűgöző kreatív ősmozzanatig. Amint az Úr kinyújtott kezének mutatóujja a teremtett életbe az isteni ősenergia dinamikáját árasztja bele Ádámba.


Tekintetem újra és újra végig pásztázza a mennyei-földi jeleneteket. Rámeredek, s mozdulatlanul zuhanok bele az oltárképbe, az utolsó ítéletről. Mint valami kozmikus felkiáltójel, szinte kitárul a Sixtus-kápolna vége, s már nem egy zárt tér, hanem a végtelen kozmikus tér történelemzáró végjelenete kezd el mozogni látóteremben, bevonzva parányi létünket a kozmikus létezés csillag-vászonjára vetített végső eseménybe, amikor Isten eljön majd ítélni élőket és holtakat.

Hatszor éltem át ezt a fantasztikus utazást. Az itáliai művészkirály, a robosztus alkatú, mégis leheletfinom képi látásokat átélő, azokat anyagba lehelő firenzei zseni artisztikus alkotó ecsetje, és vésője nyomán. Lenyűgözve csodálom ezt az ősrobbanásszerű kreativitást, a kápolnaégbolt több, mint 300 alakos festészeti unikumával és a Pietá, Mózes, Dávid, s más szobrok érzelemtől, erőtől, elhivatottságtól átszellemült márványfiguráival. Közben keresem azt, aki ilyen mesterművekre tette képessé őt, Michelangelo di Lodovico Buonarroti Simonit (1475. március 6. – 1564. február 18.), a festő, szobrász, építész, költő, mérnök unikumot, aki e hó 18-án, 460 éve fejezte be földi pályafutását. (Ezzel az írással, a lelki háttér rövid megrajzolásával csatlakozom a Felvidék.ma életrajzi megemlékezéséhez).

Mindez, a sok évmilliónyi eseménysor négy év alatt, 1508-1512 között manifesztálódott rá a falakra, rettentő fizikai igénybevétellel, görnyedés és testi fájdalom, lelki háborgás és zokogó elégedetlenség, összetörtségből kiemelő imasóhajok vulkanikus indulatai, és tükörsimává csendesülő lélekviharai közben és után.

Vajon az 1800-as évek végétől itt zajló pápaválasztó konklávék, a római katolikus világegyház földi sorsát egy-egy időszakban meghatározó döntések, szavazások során a világ minden sarkából ide sereglő bíborosok, érsekek, püspökök mennyire érezhették át ennek a páratlan freskó világmindenségnek az inspirációját, elmélkedésre hívó jeleneteit, végső számadást előrevetítő tetteik súlyát ebben a Michelangelo teremtette, emberfelettien emberi képi világban? Jó lenne a monumentális emberi creatura hatásairól kikutatni a konklávék egyszer volt és mai tagjainál a válaszokat. Most azonban inkább azt próbálom megsejteni, milyen lelkiséggel, miféle mennyei energiákkal alkotott a festészettörténet Bachja, Beethovenje ilyen műveket?


Istenhit nélkül semmi sem megy


Alkotói fantáziája, ihletett ecsetje és vésője, építő-tervező térlátásai, költői alkotásai között keresem a titkok titkát. És mintha rátalálnék. Főként szonettjei tárják fel titkait. Az őstitkot, nem érzelmei viharzásának szélsőségeire keresem a választ. A firenzei Mediciek bőkezűsége által támogatott tökéletes reneszánsz-művész személyiségének hajszálereit. Íme.

A Faludy György által fordított egyik szonettjében így vall munkássága mennyei meghatározottságáról: „…Lendületem Tőle jön, ki százszor nemesebb/s nagyobb énnálam. Markom a szerszámot csak fogja./Mivel minden az Egytől jön, ki az eget lakja,/az örök mozgató, ki kalapácsot nem másolt,/hanem az ideából faragott kalapácsot,/ki a szépséget adta, s aki mindannyiunk Atyja…én nyomorult is, örökké felnézek,/mivel minden munkámmal meddő, befejezetlen/torzó leszek, s magamnak is semmivé kell lennem,/ha nem kapok az égi műhelyből segítséget”.

Majd vallomásszerű szembesüléssel önmaga végességével, hatalmas tehetsége forrásaként ezt jegyzi le: „minden az Egytől jön, ki az eget lakja”. Földi műhelyének, személyiségének torzóként maradása ellen csak a felfelé nézés segít, hiszen mindenhez az égi műhelyből kap segítséget. Kellett ez a hit, a fölfelé nézésből táplálkozó, hiszen éppen a sixtusi kápolna festőuniverzumának évei alatt „a kizsigerelő nehéz munkában/golyvám támadt…” (Szonett Giovanni da Pistoiához).

Forrásértékűek levelezéséből, jegyzeteiből fennmaradt művészi meghatározásai. Például a művészetről, amiről felismerte, hogy nem földi országhoz, hanem a mennyhez tartozik. Tehát isteni képességek és látások kellenek műveléséhez. „S mivel Isten maga a tökéletesség, azért aki tökéleteset szeretne alkotni, az az isteni felé törekszik”. Irigyeinek, ellenfeleinek gáncsoskodásai láttán fordult nyelve erre a szentenciára: „Minél jobb vagy valamiben, annál többet kell szenvedned” – másoktól és a magad mércéi miatt. Isten nagyságáról: „Még a Nap is csak halvány árnyéka Istennek”. S hogy mi röptetheti az embert a mindennapiság völgyeiből magasabbra? „Isten szeretete, ami olyan szárnyakat ad az embereknek, amelyekkel fel tudunk emelkedni Őhozzá”. Aki pedig Istennek a szeretetével fegyverkezik fel, az képes lesz „legyőzni a haragot, nyomorúságot, a hatalmaskodást és a nehézsorsú helyzetet”.

Hosszú élete vége felé közeledve, képes a személyes létezés és a kimeríthetetlen csodákkal teljes Lét ajándékozójával olyan meghitt közelségbe jutni, ahová csak a Keresztfán, a Szenvedő és harmadnapra győztes Krisztusnál juthat el a hívő ember: „Már nem nyugtat meg véső és ecset;/egyet kívánok: az égi szerelmet,/mely karját tárja felénk a keresztfán” (Búcsú az élettől). Firenze, Róma, Itália bájos vidékeinek ciprusligetei, pineás, pálmás tengerparti vagy kastélyparkjai, de a szabad égbolt és lankás táj istenkézzel, istenecsettel alkotott gyönyörű vidékei mindig is kivonzották őt az alkotóműhely vagy éppen a Sixtus-kápolna félhomályából.

Ma is érvényes öko-vallomásként fogalmazta meg: „Békességet csak az erdőkben találsz”. Annál a nagy Istennél, Aki firenzei teremtményéből festői látásokat, márványból szépséges figurákat kiálmodó, kibontó tehetséget adományozott neki. S aki felismerte, hogy minden képessége, tehetsége, szinte emberfeletti munkabírása, királyokat, pápákat messze túlszárnyaló reneszánsz zsenialitása, minden, de minden – Őtőle van. A hit és a művészet remekműveket inspiráló mennyei Pontifexjétől.

Michelangelo megértette, megélte az Igét: „Minden jó adomány és minden tökéletes ajándék felülről való, és a világosságok Atyjától száll alá, akinél nincs változás, vagy változásnak árnyéka. Az ő akarata szült minket az igazságnak igéje által, hogy az ő teremtményeinek zsengéje legyünk” (Jakab 1,17-18). Szükségszerű és kegyelmes, boldogító végjáték, nem pedig végítélet lett számára az utolsó életszakasz, amikor parányi léte hatalmas alkotásaival háta mögött porszemnyi emberként tartott hazafelé: „Engedd, hogy érezzem az/örökkévalóság levegőjét,/most, hogy már lejár időm!/Reád bízom, Uram, magamat,/ne engedd, hogy elvesszek/az örökkévalóságban!” (Búcsú az élettől).

(Dr. Békefy Lajos)






ISTEN NÉLKÜL NINCS MICHELANGELO, SEM SIXTUS-KÁPOLNA

AZ ITÁLIAI MŰVÉSZKIRÁLY LELKISÉGÉRŐL


Király van e földön bőven,

de csak egy Michelangeloja van a világnak.

Pietro Aretino


Dr. Békefy Lajos


A KOZMIKUS FRESKÓKUPOLA SZÉDÜLETÉBEN


Itt állok, ülök, szédelgek immáron hatodik alakommal a hatalmas Michelangelo-mű, a sixtusi kápolna freskó-égboltja alatt. Az 540 négyzetméteres monumentális mű magával ragad, magába szippant, és visszaröppent a Biblia több ezer éves, sőt a teremtés pillanatainak évmilliókkal ezelőtti csodáihoz. A teremtés, megváltás, földi vándorlás, végidők isteni-emberi jelenetein át feledhetetlen a lenyűgöző kreatív ősmozzanatig. Amint az Úr kinyújtott kezének mutatóujja a teremtett életbe az isteni ősenergia dinamikáját árasztja bele Ádámba. Tekintetem újra és újra végigpásztázza a mennyei-földi jeleneteket. Rámeredek, s mozdulatlanul zuhanok bele az oltárképbe, az utolsó ítéletről. Mint valami kozmikus felkiáltójel, szinte kitárul a Sixtusi kápolna vége, s már nem egy zárt tér, hanem a végtelen kozmikus tér történelemzáró végjelenete kezd el mozogni látóteremben, bevonzva parányi létünket a kozmikus létezés csillagvászonjára vetített végső eseménybe, amikor Isten eljön majd ítélni élőket és holtakat. Hatszor éltem át ezt a fantasztikus utazást. Az itáliai művészkirály, a robosztus alkatú, mégis leheletfinom képi látásokat átélő, azokat anyagba lehelő firenzei zseni artisztikus alkotó ecsetje, és vésője nyomán. Lenyűgözve csodálom ezt az ősrobbanásszerű kreativitást, a kápolnaégbolt több, mint 300 alakos festészeti unikumával és a Pietá, Mózes, Dávid, s más szobrok érzelemtől, erőtől, elhivatottságtól átszellemült márványfiguráival. Közben keresem azt, aki ilyen mesterművekre tette képessé őt, Michelangelo di Lodovico Buonarroti Simonit (1475. március 6. — 1564. február 18.), a festő, szobrász, építész, költő, mérnök unikumot, aki e hó 18-án, 460 éve fejezte be födi pályafutását. (Ezzel az írással, a lelki háttér rövid megrajzolásával csatlakozom a Felvidék.ma életrajzi megemlékezéséhez).  Mindez, a sok évmilliónyi eseménysor négy év alatt, 1508-1512 között manifesztálódott rá a falakra, rettentő fizikai igénybevétellel, görnyedés és testi fájdalom, lelki háborgás és zokogó elégedetlenség, összetörtségből kiemelő imasóhajok vulkanikus indulatai, és tükörsimává csendesülő lélekvihari közben és után. Vajon az 1800-as évek végétől itt zajló pápaválasztó konklávék, a római katolikus világegyház földi sorsát egy-egy időszakban meghatározó döntések, szavazások során a világ minden sarkából ide sereglő bíborosok, érsekek, püspökök mennyire érezhették át ennek a páratlan freskó világmindenségnek az inspirációját, elmélkedésre hívó jeleneteit, végső számadást előrevetítő tetteik súlyát ebben a Michelangelo teremtette, emberfelettien emberi képi világban? Jó lenne a monumentális emberi creatura hatásairól kikutatni a konklávék egyszer volt és mai tagjainál a válaszokat. Most azonban inkább azt próbálom megsejteni, milyen lelkiséggel, miféle mennyei energiákkal alkotott a festészettörténet Bachja, Beethovenje ilyen műveket?


ISTENHIT NÉLKÜL SEMMI SEM MEGY


Alkotói fantáziája, ihletett ecsetje és vésője, építő-tervező térlátásai, költői alkotásai között keresem a titkok titkát. És mintha rátalálnék. Főként szonettjei tárják fel titkait. Az őstitkot, nem érzelmei viharzásának szélsőségeire keresem a választ. A firenzei Mediciek bőkezűsége által támogatott tökéletes reneszánsz-művész személyiségének hajszálereit. Íme.

A Faludy György által fordított egyik szonettjében így vall munkássága mennyei meghatározottságáról: „…Lendületem Tőle jön, ki százszor nemesebb/s nagyobb énnálam. Markom a szerszámot csak fogja./Mivel minden az Egytől jön, ki az eget lakja,/az örök mozgató, ki kalapácsot nem másolt,/hanem az ideából faragott kalapácsot,/ki a szépséget adta, s aki mindannyiunk Atyja…én nyomorult is, örökké felnézek,/mivel minden munkámmal meddő, befejezetlen/torzó leszek, s magamnak is semmivé kell lennem,/ha nem kapok az égi műhelyből segítséget”.

Majd vallomásszerű szembesüléssel önmaga végességével, hatalmas tehetsége forrásaként ezt jegyzi le: „minden az Egytől jön, ki az eget lakja”. Földi műhelyének, személyiségének torzóként maradása ellen csak a felfele nézés segít, hiszen mindenhez az égi műhelyből kap segítséget. Kellett ez a hit, a fölfele nézésből táplálkozó, hiszen éppen a sixtusi kápolna festőuniverzumának évei alatt „a kizsigerelő nehéz munkában/golyvám támadt…” (Szonett Giovanni da Pistoiához).

Forrásértékűek levelezéséből, jegyzeteiből fennmaradt művészi meghatározásai. Például a művészetről, amiről felismerte, hogy nem földi országhoz, hanem a mennyhez tartozik. Tehát isteni képességek és látások kellenek műveléséhez. „S mivel Isten maga a tökéletesség, azért aki tökéleteset szeretne alkotni, az az isteni felé törekszik”. Irigyeinek, ellenfeleinek gáncsoskodásai láttán fordult nyelve erre a szentenciára: „Minél jobb vagy valamiben, annál többet kell szenvedned” – másoktól és a magad mércéi miatt. Isten nagyságáról: „Még a Nap is csak halvány árnyéka Istennek”. S hogy mi röptetheti az embert a mindennapiság völgyeiből magasabbra? „Isten szeretete, ami olyan szárnyakat ad az embereknek, amelyekkel fel tudunk emelkedni Őhozzá”. Aki pedig Istennek a szeretetével fegyverkezik fel, az képes lesz „legyőzni a haragot, nyomorúságot, a hatalmaskodást és a nehézsorsú helyzetet”.

Hosszú élete vége felé közeledve, képes a személyes létezés és a kimeríthetetlen csodákkal teljes Lét ajándékozójával olyan meghitt közelségbe jutni, ahová csak a Keresztfán, a Szenvedő és harmadnapra győztes Krisztusnál juthat el a hívő ember: „Már nem nyugtat meg véső és ecset;/egyet kívánok: az égi szerelmet,/mely karját tárja felénk a keresztfán” (Búcsú az élettől). Firenze, Róma, Itália bájos vidékeinek ciprusligetei, pineás, pálmás tengerparti vagy kastélyparkjai, de a szabad égbolt és lankás táj istenkézzel, istenecsettel alkotott gyönyörű vidékei mindig is kivonzották őt az alkotóműhely vagy éppen a Sixtus-kápolna félhomályából. Ma is érvényes öko-vallomásként fogalmazta meg: „Békességet csak az erdőkben találsz”. Annál a nagy Istennél, Aki firenzei teremtményéből festői látásokat, márványból szépséges figurákat kiálmodó, kibontó tehetséget adományozott neki. S aki felismerte, hogy minden képessége, tehetsége, szinte emberfeletti munkabírása, királyokat, pápákat messze túlszárnyaló reneszánsz zsenialitása, minden, de minden - Őtőle van. A hit és a művészet remekműveket inspiráló mennyei Pontifexjétől. Michelangelo megértette, megélte az Igét: „Minden jó adomány és minden tökéletes ajándék felülről való, és a világosságok Atyjától száll alá, akinél nincs változás, vagy változásnak árnyéka. Az ő akarata szült minket az igazságnak igéje által, hogy az ő teremtményeinek zsengéje legyünk” (Jakab 1,17-18). Szükségszerű és kegyelmes, boldogító végjáték, nem pedig végítélet lett számára az utolsó életszakasz, amikor parányi léte hatalmas alkotásaival háta mögött porszemnyi emberként tartott hazafelé:


„Engedd, hogy érezzem az/örökkévalóság levegőjét,/most, hogy már lejár időm!/Reád bízom, Uram, magamat,/ne engedd, hogy elvesszek/az örökkévalóságban!” (Búcsú az élettől).




3 views0 comments

Comments


bottom of page