top of page
  • paxpacisdr

REFORMÁTUSKÉNT IMÁDKOZUNK AZ IMÁDSÁG PÁPÁJÁÉRT - POZSONYI, BUDAPESTI SZEMÉLYES REFORMÁTUS KÖSZÖNTÉS

REFORMÁTUSKÉNT IMÁDKOZUNK AZ IMÁDSÁG PÁPÁJÁÉRT - POZSONYI ÉS BUDAPESTI SZEMÉLYES REFORMÁTUS KÖSZÖNTÉS






Reformátusként imádkozunk az imádság pápájáért Prima et ultima ratio – oratio – első és végső ésszerű tettünk az ima Írta: Dr. Békefy Lajos - 2023.04.27. Ez csak természetes, nem? – Hogy gondolod, mi reformátusok vagyunk! – E két ellentétes vélemény széles országútján hasonló felfogással járók-kelők között bizony ma sem és itthon sem természetes megtalálni és járni a keskeny utat. Az meg még nagyobb „skandalum” egyesek szerint, hogy éppen református lelkészekként imádkozunk. Klaudia szolgatársammal reggeli és esti imacsendünkben nemcsak a pápalátogatás sodrában, alkalomszerűen, hanem tíz év óta csendben és folyamatosan Franciscus pápáért. Azért a keresztyén emberért, aki a lelki hatalmat jelképező pápai tiara és a fényes, egyszer viselős, drága pontifex miseruhák alatt is első renden szerény, alázatos testvér marad. Azért, aki fekete magas szárú fűzős cipőben érkezett meg a fényes Vatikánba és a Szent Péter-bazilikába. Azóta, hogy 10 éve ő lett Róma Őszentsége, egyszer sem viselte a selyemcipőt, ami valamennyi pápát megilleti. Azért az emberért imádkozunk, akiről megválasztása óta Isten Lelke vezetésével többször is belső késztetésre és teológiai, hívő keresztyén meggyőződésből, lélekkel írnom és publikálnom kellett – pneumatikus, felső parancsra, inspirációra. Például megválasztásának procedúrájáról „Szem nem maradt szárazon a sixtusi kápolnában” címmel 2013. március 15-én a kolozsvári agnusradio.ro protestáns oldalán. Megválasztása évében még kétszer ugyancsak a kolozsvári blogfelületen erről: „A gyalogpápa és a brazil keresztyénség átalakulása” (2013. júl. 23.), majd „Szent gazdálkodás” kontra pénzdiktatúra címmel (213. nov. 29.). Majd évente újra, ilyen témákban: „Bocsánatot kérek tőletek az ördögtől megkísértett katolikusok miatt” (2014), majd erről: „A történelemben először pápa nyitotta meg az ENSZ közgyűlést” (2015). Legmélyebbről és szerzőként is legmaradandóbb élményként mégis egy 2016-ban keletkezett cikk marad meg: „Álmomban reformátusként a pápával beszélgettem – Térdeljenek le Isten elé gondolataink, szavaink”. Most, hogy magyar katolikus testvéreimmel együtt érdeklődéssel és imádsággal várom magam is az egyházfő és a Krisztusban testvér zarándokpápa érkezését, felidéződnek az álomképek. Ebből egy villanás, amint a gyalogpápával együtt lépkedhettem a Szent Péter-bazilika lélekemelő nagy csendjében: „Aztán haladtunk tovább. Arra is ügyelt a pápa, hogy mindvégig a balomon haladjon, szorosan fogva magához bal karomat. Micsoda illemtan! A pápa tapintatos illemtudása kellett is, mert olyan tömegsodráson át tudtunk csak előbbre jutni, amit nem szabályozott kordon, nem voltak svájci gárdisták, biztonságiak, testőrök, nem volt se bárd, se pisztoly, semmiféle emberi védelem. Csak egymásra figyelő, egymást tisztelő tapintat. Az alázat uralma. Meg is kérdeztem: – Ön nem fél? A válasz egyértelmű volt: – Miért féljek? Nem a félelem Lelkét kaptam… Lassanként a templom kijáratához érkeztünk. Halkan szólt: – Megbocsásson, dolgom van. Misézni kell. Mielőtt folytathatta volna, kissé udvariatlanul átvettem a szót: – Azt kívánom magyar reformátusként, hogy a mi Istenünk Lelke szentelje meg az életét, gondolatait, szavait, amelyekből legközelebb ne hagyjon ki minket, reformátusokat se! Érdekes, hogyan formálja az álom Ura szavainkat! Mert ez volt Ferenc pápa válasza: – Én szintén Isten áldását kívánom Önre, Önökre. Majd, mint aki a lelkemben olvasott az előbbiekben, alig hallhatóan hozzátette: – Igen, így van: Isten elé kell térdeljenek gondolataink, szavaink! Mutassuk meg ezt azzal, hogy itt most mindketten együtt letérdelünk imádságra. Átéltem ennek a pillanatnak felemelő boldogságát. A térdepelés, alázat mélységéből Isten felé zarándokló, repeső lelkünk örömét. Fenséges pillanat volt. Még most is érzem a hangulatát, az álom távoztával is…”. Ma, a pápalátogatás kezdőnapján itt ülök dolgozószobám „kis kápolnájában”. Előttem fekete mini fakereszten Krisztus Urunk háncsfonatból készült testecskéjével, amit egyik római utam során, éppen a vasárnap déli pápai beszéd után hozott elém egy latin-amerikai kisfiú. Olajos, fénylő zöld, örökzöld asztali pálmám ága ível föléje, köréje. A mostani pápalátogatáshoz illően, alatta Ferenc pápa két könyve: Az evangélium öröme kezdetű apostoli buzdítás és az Imádság – Az új élet lélegzése c. kötete. E két pápai kötettől nem mesze, kéznyújtásnyi távolságban-közelségben két igazán református mű, mindennapjaim kísérői a Biblia magyar és más nyelvű asztali használatú kiadásai között. Kálvin János roppant tiszta, fogalmi katedrálisa a keresztyén vallás rendszeréről, a híres Institutio Christianae Religionis 1559-es kiadásának remek fordítása mai nyelvezetünkre Buzogány Dezső erdélyi atyánkfiától. És Rudolf Bohrennek, a páratlan, Lélek-vezette, pneumatikus svájci református teológusnak a könyve az imádságról, amit a Kálvin Kiadó jelentetett meg Tanuljunk imádkozni címmel. Miért említem mindezt? Mert ezekben három nagy imádkozó szólal meg: időkön, korokon, tereken és felekezeteken túl Szent Lélek-harmóniában, konszonánsan, egybehangzóan, mint a legszebb zeneművek harmóniájában, s miként az első pünkösdkor. Kálvin, Bohren, Ferenc pápa. Különös, ám ugyanazt üzenik: az élet imádság – az imádság élet. Keresztyén életünk tüdeje, szíve az ima. És személyes sorunk, meg a világ sorsának halálmenetből kiemelő „szent munkaeszköze”. A prima et ultima ratio – oratio megtartó lét-traverzeként: mert első és végső esélyünk, amikor már más nincs, egyetlen észszerű tettünk – az ima. Ennek az alapvető keresztyén igazságnak a fundamentumán vagy várfokán állva, nem múló álom, hanem létezésünk acélszerkezete, napi békességünk örök forrása, legbékésebb Lélek-fegyverünk az ima. Ez az, ami virágot, életet, jövőt, megmaradást képes „kilőni”, kivirágozni magából. Az ima „csodafegyvere”. Egyetemes, hívő, a felekezeti dogmákon innen és túl közös alapértékünk, gyémánttartalékunk. Az, amit és ahogyan Ferenc pápa fogalmaz: „Azokkal az emberekkel szemben, akik nem jó szándékúak, akik csak botrányt keresnek, akik csak viszályt szítanak, akik csak rombolni akarnak, akár a családban is: csak a hallgatás marad. És az imádság”. Majd néhány sorral lejjebb: „Amikor imádkozom, mindig a Szentírást veszem kezembe. A béke pedig növekszik bennem”. Mennyire protestáns gondolatok! Mert az igazán mély, keresztyén igazságok egyetemesek, mint maga Krisztus. Az evangélium öröme (Evangelii Gaudium) kezdetű buzdításában nem véletlenül ír „a halaszthatatlan egyházi megújulás”-ról, ami a Szentlélek és az imádság műve. Minthogy látó szemeket kapott az Úrtól, a Szent Lélek éleslátást, átlátást ajándékozó kegyelme révén nevezi nevén korunk sok fájdalmát, emberi nyomorúságát. És a kiváltó okokat: a kirekesztő gazdagságot, a pénz bálványozását, az erőszakot gerjesztő egyenlőtlenséget, néhány kulturális torzulást, és a városi kultúrák sajátos buktatóit. Ugyancsak az imádságban történő Lélek-hívás révén és az így teremtődő pneumatikus közösségben formálódik át az emberi beszéd személyessé, lesz az Ige lelki, pneumatikus olvasás által élővé, betűk közvetítette tűzzé, melegséggé, életté. Ferenc pápával karnyújtásnyi közelségben lehettem 2022. évi szentesti liturgiáján. Szavainak alázata és visszafogottsága még inkább felerősítette odafigyelésemet. Kristálytisztán fogalmazott. Személyesen, biblikusan, szeretettel. A Felvidék.ma portálon írtam erről „Magyar reformátusként Ferenc pápa szentesti homíliáján a Szent Péter-bazilikában” címmel. Jézust hívó záró imája beíródott lelkembe: „Segíts minket, hogy hitünket valósággal megéljük és gyakoroljuk”. Ebben akkor és most is teljesen egyetértettünk/értünk Ferenc pápával. Jó szívvel, jó lelkiismerettel tesszük meg magyarországi látogatása előtt, alatt és után is, amit szinte minden megszólalása végén kér: Imádkozzatok értem! Imádkozunk érted, Franciscus… (Dr. Békefy Lajos/Felvidék.ma)




REFORMÁTUSKÉNT IMÁDKOZUNK AZ IMÁDSÁG PÁPÁJÁÉRT

Prima et ultima ratio – oratio – első és végső ésszerű tettünk az ima


Ez csak természetes, nem? – Hogy gondolod, mi reformátusok vagyunk! – E két ellentétes vélemény széles országútján hasonló felfogással járók-kelők között bizony ma sem és itthon sem természetes megtalálni és járni a keskeny utat. Az meg még nagyobb "skandalum" egyesek szerint, hogy éppen református lelkészekként imádkozunk Klaudia szolgatársammal reggeli és esti imacsendünkben nem csak a pápalátogatás sodrában, alkalomszerűen, hanem tíz év óta csendben és folyamatosan Franciscus pápáért. Azért a keresztyén emberért, aki a lelki hatalmat jelképező pápai tiara és a fényes, egyszer viselős, drága pontifex miseruhák alatt is első renden szerény, alázatos testvér marad. Azért, aki fekete magas szárú fűzős cipőben érkezett meg a fényes Vatikánba és a Szent Péter bazilikába. Azóta, hogy 10 éve ő lett Róma Őszentsége, egyszer sem viselte a selyemcipőt, ami valamennyi pápát megilleti. Azért az emberért imádkozunk, akiről megválasztása óta Isten Lelke vezetésével többször is belső késztetésre és teológiai, hívő keresztyén meggyőződésből, lélekkel írnom és publikálnom kellett – pneumatikus, felső parancsra. Inspirációra. Például megválasztásának procedúrájáról „Szem nem maradt szárazon a sixtusi kápolnában” címmel 2013. március 15-én a kolozsvári agnusradio.ro protestáns oldalán ( https://bekefy.agnusradio.ro/2013/03/szem-nem-maradt-szarazon-sixtusi.html ). Megválasztása évében még kétszer ugyancsak a kolozsvári blogfelületen erről: „A gyalogpápa és a brazil keresztyénség átalakulása” (2013. júl. 23.), majd „Szent gazdálkodás” kontra pénzdiktatúra címmel (213. nov. 29.). Majd évente újra, ilyen témákban: „Bocsánatot kérek tőletek az ördögtől megkísértett katolikusok miatt” (2014), majd erről: „A történelemben először pápa nyitotta meg az ENSZ közgyűlést” (2015). Legmélyebbről és szerzőként is legmaradandóbb élményként mégis egy 2016-ban keletkezett cikk marad meg: „Álmomban reformátusként a pápával beszélgettem – Térdeljenek le Isten elé gondolataink, szavaink” (https://bekefy.agnusradio.ro/2016/11/terdeljenek-le-isten-ele-gondolataink.html ).

Most, hogy magyar katolikus testvéreimmel együtt érdeklődéssel és imádsággal várom magam is az egyházfő és a Krisztusban testvér zarándokpápa érkezését, felidéződnek az álomképek. Ebből egy villanás, amint a gyalogpápával együtt lépkedhettem a Szent Péter lélekemelő nagy csendjében:

„Aztán haladtunk tovább. Arra is ügyelt a pápa, hogy mindvégig a balomon haladjon, szorosan fogva magához bal karomat. Micsoda illemtan! A pápa tapintatos illemtudása kellett is, mert olyan tömegsodráson át tudtunk csak előbbre jutni, amit nem szabályozott kordon, nem voltak svájci gárdisták, biztonságiak, testőrök, nem volt se bárd, se pisztoly, semmiféle emberi védelem. Csak egymásra figyelő, egymást tisztelő tapintat. Az alázat uralma. Meg is kérdeztem: - Ön nem fél? A válasz egyértelmű volt: - Miért féljek? Nem a félelem Lelkét kaptam… Lassanként a templom kijáratához érkeztünk. Halkan szólt: - Megbocsásson, dolgom van. Misézni kell. Mielőtt folytathatta volna, kissé udvariatlanul átvettem a szót: - Azt kívánom magyar reformátusként, hogy a mi Istenünk Lelke szentelje meg az életét, gondolatait, szavait, amelyekből legközelebb ne hagyjon ki minket, reformátusokat se! Érdekes, hogyan formálja az álom Ura szavainkat! Mert ez volt Ferenc pápa válasza: - Én szintén Isten áldását kívánom Önre, Önökre. Majd, mint aki a lelkemben olvasott az előbbiekben, alig hallhatóan hozzátette: - Igen, így van: Isten elé kell térdeljenek gondolataink, szavaink! Mutassuk meg ezt azzal, hogy itt most mindketten együtt letérdelünk imádságra. Átéltem ennek a pillanatnak felemelő boldogságát. A térdepelés, alázat mélységéből Isten felé zarándokló, repeső lelkünk örömét. Fenséges pillanat volt. Még most érzem a hangulatát, az álom távoztával is…”.






Ma, a pápalátogatás kezdőnapján itt ülök dolgozószobám „kis kápolnájában”. Előttem fekete mini fakereszten Krisztus Urunk háncsfonatból készült testecskéjével, amit egyik római utam során, éppen a vasárnap déli pápai beszéd után hozott elém egy latin-amerikai kisfiú. Olajos, fénylő zöld, örökzöld asztali pálmám ága ível föléje, köréje. A mostani pápalátogatáshoz illően, alatta Ferenc pápa két könyve: Az evangélium öröme kezdetű apostoli buzdítás és az Imádság – Az új élet lélegzése c. kötete. E két pápai kötettől nem mesze, kéznyújtásnyi távolságban-közelségben két igazán református mű, mindennapjaim kísérői a Biblia magyar és más nyelvű asztali használatú kiadásai között. Kálvin János roppant tiszta, fogalmi katedrálisa a Keresztyén vallás rendszeréről, a híres Institutio Christianae Religionis 1559-es kiadásának remek fordítása mai nyelvezetünkre Buzogány Dezső erdélyi atyánkfiától. És Rudolf Bohrennek, a páratlan, Lélek-vezette, pneumatikus svájci református teológusnak a kiskönyve az imádságról, amit a Kálvin Kiadó jelentetett meg Tanuljunk imádkozni címmel. Miért említem mindezt? Mert ezekben három nagy imádkozó szólal meg: időkön, korokon, tereken és felekezeteken túl Szent Lélek-harmóniában, konszonánsan, egybehangzóan, mint a legszebb zeneművek harmóniájában, s miként az első pünkösdkor. Kálvin, Bohren, Ferenc pápa. Különös, ám ugyanazt üzenik: az élet imádság – az imádság élet. Keresztyén életünk tüdeje, szíve az ima. És személyes sorunk, meg a világ sorsának halálmenetből kiemelő „szent munkaeszköze”. A prima et ultima ratio – oratio megtartó lét-traverzeként: mert első és végső esélyünk, amikor már más nincs, egyetlen ésszerű tettünk – az ima.






Ennek az alapvető keresztyén igazságnak a fundamentumán vagy várfokán állva, nem múló álom, hanem létezésünk acélszerkezete, napi békességünk örök forrása, legbékésebb Lélek-fegyverünk az ima. Ez az, ami virágot, életet, jövőt, megmaradást képes „kilőni”, kivirágozni magából. Az ima „csodafegyvere”. Egyetemes, hívő, a felekezeti dogmákon innen és túl közös alapértékünk, gyémánttartalékunk. Az, amit és ahogyan Ferenc pápa fogalmaz: „Azokkal az emberekkel szemben, akik nem jó szándékúak, akik csak botrányt keresnek, akik csak viszályt szítanak, akik csak rombolni akarnak, akár a családban is: csak a hallgatás marad. És az imádság”. Majd néhány sorral lejjebb: „Amikor imádkozom, mindig a Szentírást veszem kezembe. A béke pedig növekszik bennem”. Mennyire protestáns gondolatok! Mert az igazán mély, keresztyén igazságok egyetemesek, mint maga Krisztus. Az evangélium öröme (Evangelii Gaudium) kezdetű buzdításában nem véletlenül ír „a halaszhatatlan egyházi megújulás”-ról, ami a Szentlélek és az imádság műve. Minthogy látó szemeket kapott az Úrtól, a Szent Lélek éleslátást, átlátást ajándékozó kegyelme révén nevezi nevén korunk sok fájdalmát, emberi nyomorúságát. És a kiváltó okokat: a kirekesztő gazdagságot, a pénz bálványozását, az erőszakot gerjesztő egyenlőtlenséget, néhány kulturális torzulást, és a városi kultúrák sajátos buktatóit. Ugyancsak az imádságban történő Lélek-hívás révén és az így teremtődő pneumatikus közösségben formálódik át az emberi beszéd személyessé, lesz az Ige lelki, pneumatikus olvasás által élővé, betűk közvetítette tűzzé, melegséggé, életté.

Ferenc pápával karnyújtásnyi közelségben lehettem 2022. évi szentesti liturgiáján. Szavainak alázata és visszafogottsága még inkább felerősítette odafigyelésemet. Kristálytisztán fogalmazott. Személyesen, biblikusan, szeretettel. A Felvidék.ma blogján írtam erről „Magyar reformátusként Ferenc pápa szentesti homíliáján a Szent Péter-bazilikában” címmel (https://felvidek.ma/2022/12/magyar-reformatuskent-ferenc-papa-szentesti-homiliajan-a-szent-peter-bazilikaban/). Jézust hívó záró imája beíródott lelkembe: „Segíts minket, hogy hitünket valósággal megéljük és gyakoroljuk”. Ebben akkor és most is teljesen egyet értettünk/értünk Ferenc pápával.

Jó szívvel, jó lelkiismerettel tesszük meg magyarországi látogatása előtt, alatt és után is, amit szinte minden megszólalása végén kér: Imádkozzatok értem! Imádkozunk érted, Franciscus…

Dr. Békefy Lajos Ph.D.

A Bensheimi Felekezettudományi

Intézet korábbi magyar ágának

tudományos munkatársa








10 views0 comments

Comments


bottom of page