top of page
  • paxpacisdr

VIRÁGVASÁRNAPI FÉNYEK ÉS ÁRNYAK – MINT FOGADJALAK TÉGED?

VIRÁGVASÁRNAPI FÉNYEK ÉS ÁRNYAK – MINT FOGADJALAK TÉGED?



2023. ÉVI NAGYHÉTKEZDÉS TÖRTÉNELMI INTERMEZZÓKKAL


Írja Dr. Békefy Lajos/Potsdam


Itt állok a német, francia, holland reformátusok különös fényben ragyogó, csupa kastély, csupa zöld és még tiszta vízfelületeinek kálvinista városában, Potsdamban. Előttem a hitsorsos szolidaritás mementójával, a francia-német gyülekezet klasszicista vonalú, puritán templomával. Szívemben virágvasárnapi Igékkel. És a Sanssoucci elképesztő kastélybirodalmának szinte fojtogató aranydíszítésű galériájában belekáprázik szemem a Caravaggio, van Dyck, Rembrandt, Rubens, Watteau és más festőóriások tucatnyi műalkotásába a galériában. Ennek kontrasztjaként azonnal beugrik emlékezetembe Hans Jaenisch német festő 1950-ben készített, a háborús borzalmakat átélt kubista művész „fekete virágvasárnapi” alkotása. A minden klasszikus műkincsábrázolásnál valóságosabb bevonulás képe. Kubista, geometriai formák között széttöredezett szamárháton a Mester alig körvonalazódó alakja. Minden illúziótól megfosztó, földi-égi káprázattól mentes, ezért lenyűgöző és asszociációkat robbantó alkotása. Itt, a potsdami különös virágvasárnap szinte valószerűtlenül békés, fenséges hangulatába szívbemarkolóan igazabbnak látszik ez a sötét színekkel ábrázolt bevonulás. Felidézi azt az egészen más bevonulást, ami miatt ebben az órában itt a kálvinista menekültvárosban, a hugenottákat és kultúrájukat négyszáz éve befogadó református fejedelmek jóvoltából, szolidaritásából mintegy 20 ezer francia reformált hitű üldözött talált új hazát, új templomot, új testvérközösséget. A kálvinista hit szolidaritását, életmentő sorsközösségét. És ide idézi a realista sötét virágvasárnap festői látomása, vizuális próféciája a sok millió mai menekültet, akik a vér, szenvedés és könnyözön, a félelem sodrásában, nem hitük, hanem puszta létezésük veszélyeztetettségének, a túlélés okán hagyták el megmaradásukért futva otthonocskáikat – iszonyú, de nem csak Ukrajnában! Rájuk is gondolok imáimban, meg arra, hogy a megbékélés, a belátás, a józanész reményét és békepotenciálját is hozza el végre a Békesség Fejedelme földünkre. Hadd legyen a fekete virágvasárnapból újra színes és kicsikét gondtalanabb nagyhétkezdés.


Amott kerekedik egy fekete felhő – nem csak 2023-ban Ukrajna fölött, de egész Európa fölött is. Egykoron így kerekedett az a fekete felhő a szamáron a fény városába, Jeruzsálembe bevonuló Jézus, a Dávid fia fölött is. Ünnepünk mindennek ellenére ünneppé emelése céljából is olvassuk el az evangéliumok bevonulás történeteit, legalább az egyiket (Máté 21,1-10; Márk 11,1-11; Lukács 19,28-38; János 12,12-19). Bizony letérdeltetik gondolatainkat ezek a bevonulás történetek. Először is lecsendesít Jézus hallgatása. Csak annyit szól, hogy a tanítványok menjenek el a városba a megkötött szamárért, s hozzák el neki. Idézi Ézsaiás, meg Zakariás egybehangzó próféciáját, a király alázatos és szamárháton ülő alakjáról. Némán ül rá a szamaracskára. A sokaság felbolydult ünneplését, a politikai álmok remélt megvalósulásának utcajelenetét, de a döbbenet kérdését is idézik az Igék: Kicsoda ez? (Máté 21,10). Ő szótlanul visel mindent. Mintha üvegtengeren járna (Pilinszky), óvatosan, kézlegyintgetés nélkül kocog be a szent városba. Mert Ő már mindent tud. Azt, hogy pár nap múlva ugyanez az ünneplő tömeg a Via Dolorosán harsogni fogja a Feszítsd meg!-et. Akik most pálmaágakat, felsőruhájukat elébe terítve önfeledten ünneplik, nemsokára letépik róla istenfiúsága maradék méltóságát, az Ecce Homo tiszta emberségét leköpik, ujjukkal mutogatva kereszthordozás alatt bukdácsoló alakjára. A csőcselék, a tömeg kimutatta igazi természetét ott és akkor is: a manipulálhatóságot, az állhatatlanságot, a puszta cirkuszt és kenyeret, nem pedig az igazságot kívánó nyers létszükségletét. Egyszer s mindenkorra leleplezte lényegét: a nép szava bizony csak a legritkább esetben Isten szava. Ott, az első és egyetlen jeruzsálemi bevonuláskor minden lelepleződött: Isten hallgatása, amint Fiával együttérezve kíséri Őt az atyai tekintet a hamis tömegillúziókon és látszatokon át a kereszt felé. Lelepleződött Jézus eltökéltsége is: túllátva a hallelujázó népen, s látva a keresztet, de a resurrexit tertia die (Pilinszky) valóságát is, hangtalan eltökéltséggel folytatta útját. Még szamara is megérezhette ezt a földre húzó hatalmas vertikális nehézkedést és égbe emeltetést, feltámasztást előkészítő istencsendet. Nem jegyzik fel, hogy nyugtalankodott volna vagy éktelen szamárnyerítése szentségtelenítette volna meg a jézusi istencsendet.


Itt állok a friss tavaszi szélben, a tiszta víztükrök, szökőkutak, paloták és kálvinista egyszerűséget, átláthatóságot, tiszta vonalakat és mögötte a világos gondolkodást leképező, tükröző 21. századi Potsdam aurájában. Különös égi-földi és történelmi ragyogásában. Mélységesen értem, érzem Jaenisch virágvasárnapi sötét bevonulásképének vizuális prófétai erejét. Nem illúziókat, nem hamar kifulladó tömeghangulatot, nem is égi tükörképet vitt vászonra. Hanem Jézust, aki mindennek ellenére ment és végig ment az úton – mert csak így tudta elvégezni a világmegváltás egyedi, egyszeri és mindenségtörténeti jelentőségű művét. S megnyitni az utat az egyetlen méltó bevonulás előtt: a mennyei Jeruzsálem felé vezető üdvutat. Eszembe jut e helyen drága Erdélyünk Bethlen Gábora, aki kálvinista józanságból politikai házasságot kötött Brandenburgi Katalinnal, aki előbb kálvinista lett, majd kalandor erdélyi évei után, visszatérve német földre, katolikussá, végül evangélikussá. Ez sem akármilyen be-, és kivonulás! Még akkor is, ha ez volt az ára az európai erős protestáns szövetségnek a svédekkel, a pfalziakkal, a dánokkal – ágostai és helvét felekezetek európai ölelésével. Nem kis ár. Nemrég itt a városban szemem elé került az a nagyszerű Potsdami Ediktum, amelyben a kegyes kálvinista Frigyes Vilmos választófejedelem 1685. október 29-én az evangéliumi-református francia nemzetiségűeknek teljes kegyelemmel letelepedést, adókedvezményeket kínált és biztosított. Ők ezt egy földi Jeruzsálem megépítésének tervével, magas mesterségbeli és szellemi kultúrával hálálták vissza. Nem véletlen, hogy a nagy mesélő, Theodor Fontane 1885-ben, a 200 éves évfordulón verset fogalmazott. A húszezer francia hugenotta „menedéket, szentélyt talált a hitnek,/És menedéket a lelkiismeret szorongattatása elől./Egy büszke herceg, olyan szabad, amilyen jámbor,/Itt fogadott minket, és mint az ország fejedelme/Az emberei is befogadtak minket./ Nem ébredt fel az irigység,/Sem féltékenység – nyitották ki az ajtót./És üdvözölt minket, mint hittársakat”.


Ezen a furcsa, sötétlő gondfellegekkel takart virágvasárnapon Isten jóvoltából itt állok kálvinista Genfünk, Heidelbergünk, lutheránus Wittenbergünk mellett honi Debrecenünkre, Pápánkra, Patakunkra, meg kárpát-hazai (Duray Miklós) Marosvécsünkre, Kolozsvárunkra, Váradunkra, Léva és Losonc, Rimaszombat hitsorosaira, meg Kárpátalja szorongó szívű kálvinistáira, mindenféle keresztyénére hazatekintő szívvel. És látom Jézusunkat, Aki eltökélten és alázatosan, mindent látva-tudva előre, a legsötétebb utat is elvállalta – értünk.

Köszönöm Potsdam fejedelmeinek hugenottás, hollandusbehívó testámentumát, a valóságörökítő sötét virágvasárnapi festményt Hans Jaenischnek. És Urunk legyőzöttnek látszóan is győztes mennyei jeruzsálemi bevonulását. Paul Gerhard énekét dúdolom magamban, s meghajtom fejemet itt a potsdami francia-református dóm előtt. Egy zarándok magyar kálvinista őszinte tiszteletével és hálaadásával. Mindenek előtt és fölött a VILÁG REMÉNYSÉGE előtt meghódoló szívvel.


Mint fogadjalak téged, Világ Reménységét? Mint köszönthetem fényed, Mint siessek eléd? Ó, drága Jézus, kérlek, Te mutasd meg magad, Hogy mi kedves tenéked, És hogyan várjalak!


Mi késztetett, hogy értünk Elhagyd a mennyeket, És vállald emberlétünk? A mentő szeretet! Az egész nagyvilágot És sok sebét-baját, Mit irgalmad jól látott, Te így öleled át.


Vésd ezt szívedbe mélyen, Te bánkódó sereg! Túl csillagtalan éjen A hajnal közeleg! Ne csüggedj, Segítséged Ott áll ajtód előtt, És megvigasztal téged, Ha bebocsátod őt.


Eljön újra: megítél Élőket, holtakat. A benne bízó nem fél, Annak kegyelmet ad. Kelj fel, szép Napunk, várunk! Vígy országodba el, Hol mindörökké áldunk Új hálaénekkel!




9 views0 comments

Comments


bottom of page